Martha 40 évesen, egy válás útelágazásából tekint vissza az oda vezető évekre és történetekre azzal a nem titkolt szándékkal, hogy megértse magát és a viszonyát a világhoz, és főleg, hogy kiderítse, mi a baja. Ezt a megértést rengeteg dolog nehezíti, leginkább egy depressziónak tűnő gubanc a fejében, ami aztán nemcsak az ő, hanem a körülötte élők életét is alaposan megrángatja. És persze az olvasót is, aki Martha érzéseinek és gondolatainak a rekonstruálását követve nem tud nem hangosan felnevetni újra meg újra, miközben érzi, hogy inkább sírnia kellene.

Meg Mason, a Bánat és öröm című könyv szerzője

Twitter

Meg Mason lelkes reakciókat kiváltó regénye, a Bánat és öröm már csak emiatt a nevetés és sírás között kifeszített kötélen táncolás miatt is magához láncolja az olvasót. A könyv címe visszaköszön minden oldalon, és az elbeszélő humorba kapaszkodó önreflexiója képes lesz közel hozni, megértetni azt az állapotot, amelyet a szakkönyvek mentális betegségként azonosítanak, de amely a hétköznapokban megoldandó élethelyzeteket, érzések és gondolatok, testi reakciók és emberi kapcsolatok kuszaságát jelenti.

A Bánat és öröm a napló, a narráció, a belső monológok és külső párbeszédek keveréke, a szöveg könnyedsége, gördülékenysége mesterien elrejti a helyzet súlyosságát, hogy a legváratlanabb pillanatokban rántsa le a leplet róla. Az elbeszélés ugrál az időben, az érzések forrásai különböző idősíkokból állnak össze, és erre az időutazásra szükség is van, hogy átérezzük, vagy legalábbis megsejtsük, Martha hogyan mozog a hullámvölgyei között.

Egy kis bomba robbant fel az agyamban

– 17 éves korában ezzel kezdődik az évtizedeken át zajló küzdelme a betegséggel, amely ciklusokban, vissza-visszatérően dönti le a lábáról. Ez a depressziószerű állapot szinte minden életet kiszív belőle, és sokszor nem is lesz képes másra, minthogy feküdjön, és várja, hogy véget érjen. Ennek az állapotnak a kilátástalanságát zseniálisan érteti meg a szerző azzal az olvasóval is, akinek semmit sem mond a depresszió, Meg Mason Marthája ugyanis a szakadék szélén egyensúlyozást is közel tudja hozni, átérezhetővé tudja tenni: „A normális emberek azt mondják, el sem tudják képzelni, hogyan érezhetnék magukat annyira rosszul, hogy tényleg meg akarjanak halni. Meg sem próbálom elmagyarázni nekik, hogy nem arról van szó, hogy az ember meg akar halni. Hanem arról, hogy nem is kellene életben lennie, hogy olyan fáradtságot érez, hogy szétporladnak a csontjai, ami tele van rettegéssel.

AFP / Hans Lucas / Myriam Tirler

Az élet természetellenessége az, amivel előbb-utóbb kezdeni kell valamit.”

Az empatikus lélektani leírások mellett a humor a regény másik nagy bűvésztrükkje. Martha számára a szarkazmus túlélési stratégia és sokszor az utolsó szalmaszál, amibe még kapaszkodni lehet. Egyúttal ez a kapcsolódási csatornája a világhoz, az emberekhez, a munkájához. És az olvasóhoz is, aki megkapja az engedélyt a nevetésre – sok esetben nem is tud mást tenni, mert annyira humoros a szöveg –, de aztán újra meg újra visszarántják a történetek Martha létezésének mélyebb és sötétebb rétegeibe.

Marthával a házassága szétesésekor ismerkedünk meg, és az ellentmondás már az első oldalakon szétfeszíti a sztorit, hiszen az emberek nem győzik szembesíteni azzal, hogy mennyire szerencsés, hogy ilyen férje van, Patrick kedves, figyelmes és nagyon szerelmes. Martha betegsége azonban nemcsak őt magát emészti fel, hanem minden egyes kapcsolatát, köztük persze a legfontosabbakat is: a házasságát Patrickkal, és a testvéri kapcsolatát Ingriddel. A regény, miközben Martha hangján szólal meg, végig igyekszik letapogatni a környezete reakcióit, megragadni a kölcsönhatásokat, a kapcsolatok ok-okozatiságát, hiszen nemcsak a főhős keresi a fogást a betegségén, hanem a szerettei is.

A könyv magyar fordításának borítója

Libri.hu

Martha azonban mintha újra meg újra kidobná magát a saját életéből, kilép a számára nem komfortos helyzetekből, nem megy bele a nehéz beszélgetésekbe, ha úgy érzi, akkor elszalad, ha úgy érzi, akkor feladja. Az egész élete folyamatos menekülésnek tűnik – amitől sokszor idegesítő lesz. Az olvasó meghasonlottan próbálja megosztani az együttérzését a betegségével kínlódó Marthával és a Marthával kínlódó szeretteivel. Egyik sem egyszerű.

A könyv elején mellékszálnak tűnhet, a végére viszont kiderül, mennyire központi szerepe van a betegség által keretezett és determinált anyaságnak Martha életében. A saját narrációjából és a másokkal való kapcsolatából is úgy ismerjük meg, mint aki határozottan elutasítja a gyerekvállalást, amiben nem kis szerepe van annak, hogy még fiatal korában az orvosok azt mondták, az ő állapotában és a gyógyszerekkel, amelyeket be kell szednie, nem lenne szerencsés teherbe esnie. Ő pedig meggyőzi magát arról, hogy nem is akar gyereket, ebből aztán élete legnagyobb átverése lesz. Az önként vállalt gyerektelensége még élesebb kontúrokat kap a húga elképesztő termékenységnek a díszlete előtt: Ingrid a könyv során négy gyereknek ad életet, tovább bonyolítva a szeretetteljes kapcsolatukat.

A Bánat és öröm főhősének egész addigi felnőtt korában együtt kellett élnie a betegséggel, amelynek nem volt címkéje, mindegyik orvos, mindegyik pszichiáter csak tapogatózott a diagnózissal, kísérletezett a gyógyszerekkel, és Martha állapota nem javult. Martha nem érti, hogy mi történik vele, csak azt tudja, hogy milyen érzés. És ezt érzékletesen le is tudja írni, annyira mindenképpen, hogy ha egy hozzáértő szakemberhez kerül, az be tudja azonosítani a gondot, hogy mi az, amiért Martha úgy érzi, hogy neki valamiért nehezebben jön össze, hogy életben maradjon, mint másoknak.

„El tudná mesélni, hogy pontosan mit érez, amikor – úgymond – ostrom alatt áll?” – teszi fel a minden jel szerint legfontosabb kérdést a pszichiáter, akinek az éleslátására több mint húsz évet kellett várnia. És Marthának megint csak sikerül megértetnie az állapotát az orvossal és az olvasóval is:

Mint amikor világosban megy be az ember a moziba, és amikor kijön, meglepődik, hogy besötétedett. Mintha buszon utazna, és egyszer csak minkét oldalon kiabálni kezdenének meg összeverekednének a feje fölött, és ő nem tudna kiszabadulni. Mint amikor az ember nyugodtan áll, aztán meg zuhan le a lépcsőn, és fogalma sincs, ki lökte meg, mert senki nincs a háta mögött. Mint amikor ragyogó kék az ég, lemegy a metróba, és amikor kijön, szakad az eső.

AFP / Karen Assayag / Hans Lucas

A főhősnek 40 éves koráig, az olvasónak pedig a könyv végéig kell várnia arra, hogy megkapja a diagnózist – egy szerzői csavarral. Meg Mason ugyanis nem árulja el, hogy pontosan mi a baja a főhősének, nem korlátozza a diagnózis címkéjével, nem szorítja be egy skatulyába, nem az olvasónak ad bizonyosságot, hanem a karakternek: Marthának kell tudnia, hogy mi a baja, neki van szüksége bizonyosságra. A szerző mindvégig „– –” szindrómaként hivatkozik a pontos diagnózisra. Amint ezt, és az ehhez járó terápiát megkapja, Martha saját életének a csapdája kilazul kicsit, szinte érezzük, ahogy levegőhöz jut. Az már más kérdés, hogy hogyan lehet a mentális betegség által szétszaggatott kapcsolatokat is helyrehozni, és 41 évesen úgy elkezdeni egy új életet, hogy közben a régit is folytatni kell valahogyan.

Mindenesetre a szerző a könyv végén nyitva hagyja a lehetőségét annak, hogy a dolgok jóra fordulhatnak. Végső soron az embernek egészen addig van esélye magához ölelni az életet, amíg az tart.

Még több Kultúra a Facebook-oldalunkon, kövessen minket: