Nekünk nincs pápánk, nekünk Rammsteinünk van,

legalábbis egy, sőt egymás után két estére, 2011 után először újra Budapesten – ez juthatott eszünkbe a keddi koncert első pillanataiban, amikor, miként a sikertelen pápaválasztási fordulók után a konklávén, fekete füst szállt a Puskás Aréna fölé az égbe a színpad felől, és ráadásként a vatikáni hasonlathoz ez után egy afféle szószéken bukkant elő Till Lindemann frontember, ellentétes irányban a füsttel, az ég felől a föld felé, egy hatalmas, ránézésre úgy harmincméteres állványzat ipari személy- vagy tán teherliftjén, a szájából előtörő fénycsóvával, ami nem, vagy nemcsak metafora az éneklésre, hanem tényleg volt valami a szájában vagy a fogsorán, ami világít, mintha tényleg természetfeletti lény lenne, a fekete füst eloszlik, Lindemann leszáll a földre, és csak akkor csap bele igazán a Rammstein, kicsit istentelenebb, kicsit sötétebb, de a miénk, egyelőre, amíg esetleg be nem bizonyosodik, hogy igazak a vádak arról, hogy a frontember nem egyszerűen kihasználja a rajongó nők rajongását, hanem akaratuk ellenére be is drogozza őket, és nem a rajongásukat, hanem az eszméletlen állapotukat használja, mert akkor talán véget is ér a zenekar csaknem harmincéves története, de erre ma este valószínűleg senki nem akar gondolni, aki eljött, aki több mint egy évtizede várja, hogy az időközben arénazenekarból stadionzenekarrá erősödő együttes megmutassa Magyarországnak is, mi az, ami miatt pillanatok alatt elkapkodnak több tízezer jegyet az ország legnagyobb „koncerthelyszínére”, a népstadionba is, hogy új koncertet kelljen kiírni, mi az, amitől őket tartják a világ legnagyszabásúbb koncertzenekarának, mi az, amivel minket is, mint a híveket az új pápa első szentbeszéde, meg tud babonázni, mert hogy meg tud, az már itt, az első dal, a Rammlied első pillanataiban, fekete füsttel, szószékkel, világító szájjal egészen biztosnak tűnt.

Sőt gyanús volt már azelőtt is, hogy bármi is történt volna a stadionban: ahogy az ember belépett metálrajongók ma estére kinevezett Szent Péter terére, a cyberpunk sci-fi-díszletnek is beillő színpad (vagy űrhajó-kilövőállás?) az első ránézésre meghatározhatatlan célú, hatalmas, köralakú elemeivel, tornyaival, amelyek teteje gyanúsan kormos, és persze jó kétszáz hangszórójával máris olyasvalami, amit nem gyakran látni, sőt megkockáztatom, sokan még hasonlót se láttak soha. Nettó hatvanegy munkaóra, hét munkanapban elosztva felépíteni az egészet, ami megmagyarázza, miért néz ki jelenleg úgy a Puskás Aréna parkolószekciója, mint egy kamionsiló: tizennyolc kamion szállítja csak a színpad és a show elemeit.

(Arról, hogy a Rammsteinhez hasonló gigaprodukciókat hogyan és mennyi munkába telik Magyarországra elhozni, a holnap megjelenő HVG hetilapban és a HVG360-on olvashatnak cikket.)

És ahogy nézi az ember a 2020-as évek Rammsteinjének koncertjét – amit azért fontos így kiemelni, mert szinte semmi köze nincs a 2011-es Sportaréna-beli, közepesen érdekes és nem kimondottan emlékezetes, átlagos koncertjéhez –, egyre inkább úgy érzi, hogy ez csak félig zene:

ez zenés színház.

Még operettlépcső is van, igaz, nem szabályos, mert felfelé kell menni rajta a színpadig, nem lefelé, de hát ezen nem a primadonna jelenik meg, hanem Lindemann, újabb és újabb jelmezekben, újabb és újabb színházi kellékekkel, hogy újabb és újabb jeleneteket adjon elő. És ebben semmi túlzás, semmi metafora nincs: a show egy része konkrétan olyan, mint az indusztriális metállal megtámogatott, brutalizált commedia dell’arte, vásári színjáték. Ami a Mein Teil alatt hág a tetőfokára – és ezen a ponton, koncertkritikától merőben szokatlan, ám színházi előadástól már inkább érthető módon ki kell jelentenem, hogy a következő mondat spoileres lesz, aki szűz szemmel akar érkezni a szerda esti koncertre, az így jelölt mondatokat inkább ne olvassa most el –: a randipartnere péniszét levágó és azt, majd később a többi testrészét is elfogyasztó, azóta életfogytiglanra ítélt német kannibál által ihletett dal alatt a billentyűs Flake bemászik egy hatalmas üstbe, Till Lindemann pedig előbb böllérkéssel környékezi meg, majd lángszóróval, aztán géppuska-méretű lángszóróval, végül pedig egy több méteres, gépágyút idéző lángszóróval gyújt alá az utolsó aktusra már azbeszt védőruhába bújt Flake-nek.

Igen, van ennek egy perverz bája, a totális váratlanságból táplálkozó hűha-faktora, a betegesen látványos, itt most el nem árult, de például babakocsival is összefüggő ötletektől könnyű eldobni az agyat, és igen, a legjobb szó ide a lenyűgöző. Is. De, nevezzék bár unortodoxnak a véleményemet, egy bizonyos szinten túl ugyanakkor egy kicsit unalmas is. Nem abban az értelemben, hogy unalmas lenne a harmadik lángszóró a második után, egyáltalán nem, hiszen már gyerekként is jót nevettünk a bohóc „Van másik!” poénján, pedig akkor nem is kannibálokról volt szó.

Hanem hogy azért mégiscsak elsősorban a jó zene miatt jár az ember metálkoncertre, amit persze remekül meg tud támogatni minden show-elem, olyan piróval, olyan fényhatásokkal, amik a Holdról is látszanak, de amikor egy ideje már nem is nagyon szól zene, mert az épp előadott jelenet, a bonviván és a táncoskomikus jutalomjátéka jóval hosszabb, mint ahány perces a szám – na abban van valami, ami miatt az ember az órájára néz. Talán valamit érezhetett ebből a Rammstein-koncert rendezője is – mert persze, hogy van rendező, a koncert végén olyan hosszú a stáblista jelmeztervezővel, díszlettervezővel, ügyelővel és a többivel, mint egy film után –, mert a Mein Teil után az egyik legütősebb dal, a Du Hast jött, pacekba, faksznik nélkül, keményen, mint ébenfa nyél a hentesbárdon, feledtetve azt, amit üresjáratnak semmiképp se lehet nevezni, de épp zúzásnak sem, az biztos.

De persze azért érdemes kettővel elosztani a szavaimat, mármint nem a látványosságokra vonatkozót, azt inkább szorozni kéne, és még az sem adja vissza, amikor úgy robban a tűzijáték, hogy az embernek cseng a füle, és a színpadról a stadion hátsó részén lévő állványig röpül a szikrázó rakéta, hogy aztán az állványtól is repüljön kettő a színpad felé, és végül az egész stadion fölötti eget betöltve robbanjon szét annyi petárda, hogy Orbán Viktor propagandaminisztériuma sírva kér tanácsot a Rammsteintől, hogyan is tudnák ilyen látványos augusztus 20-ára herdálni a közpénzt, mint amit Lindemannék kiráznak kisujjból egy kánikulai keddestén. Hanem az unalomra vonatkozó szavaimat, mert miután mindezt végiggondolom, az első ráadás elején aztán én is azt mondom,

na elmentek a fenébe, megvettetek kilóra, mint a stájer tököt.

Mert akkor (ez a mondat megint spoiler) egyszer csak a hátam mögött jelenik meg a zenekar, az úgynevezett B színpadon, egy pár négyzetméteres emelvényen vagy ötven méterre a nagyszínpadtól, ahol korábban a Rammstein-számokat két zongorán előadó előzenekar, az Abélard játszott, hogy az erre a számra visszatért két zongorista zenei aláfestésével, akusztikusan énekeljék el az Engelt, karnyújtásnyira tőlünk, majd amikor ennek vége, előkerül három gumicsónak, és a zenészek ebben ülve, a közönséget használva fodrozódó víznek „hajóznak” vissza a nagyszínpadra, abban a tempóban, ahogy a közönség kézről kézre juttatja a csónakokat, amit a folyamatos pacsizás a rajongókkal lelassít kissé.

És ekkor tényleg kész vagyok: nemhogy ilyet, de hasonlót se láttam még soha, huszonhárom éve, amióta rockkoncertekre járok, márpedig valami olyat átélni, amit ennyi idő alatt, meg mellesleg életemben soha, de közben kifejezetten jó ötlet, annak azért van súlya. Nagyobb súlya, mint Richard Kruspe csónakjának a rajongók feje felett.

Ráadásul, akármennyire is látványzenekar a Rammstein, már ha koncertről van szó, azért akkor sem elhanyagolható,

mennyire teljesítenek jól zeneileg. És a kedd esti válasz a kérdésre az, hogy pokolian jól.

Eleve ilyen hangzást szabadtéri koncerten nem emlékszem, mikor hallottam legutóbb, de hogy az elmúlt évtizedben nem, az biztos. Egyrészt a hangerő: a koncertnyitó és –záró hangeffekttől konkrétan összekoccantak az ember szájában a fogak. Másrészt a tisztaság, ami olyan csodálatos volt, mintha lemezen hallgatnánk (igaz, én relatíve közel voltam a színpadhoz, a nem kiemelt állóhelyek első sorai közt; az élmény jó eséllyel csorbult azért a legfelső ülőhelyek magasságában).

Christoph Schneider dobos nemcsak végig olyan pontosan ütött, mint egy gép, de mindezt egyenesen a dobhártyáinkon tette, Kruspe és Paul Landers gitárosok hozták az igazi, régi vágású gitárhős-duó feelingjét, miközben az Apokalipszis most kimaradt jeleneteit idéző, dzsungelfeketére festett testű, világító fülű basszusgitáros Oliver Riedel állt a hátsó traktusban, mint egy monolit, gyakorlatilag mozdulatlanul. Flake egy one man show a szintetizátoroknál, a futópadjával, amin játék közben hol előre, hol hátra sétál a német techno fénykorát idéző, csillogó-csillámos ruhájában és robotos diszkótáncával. Till pedig persze, hogy viszi a hátán a show-t, de nem úgy, mint egy lelkes rocker, hanem mint egy színházi előadás főszereplője: a közönséghez egyetlen szót se szól, már épp kimondaná az ember, hogy bizonyára azt sem tudja, melyik városban van éppen, ami tulajdonképpen nem is baj, mert ez nem egy jópofizós buli, hanem egy masszív harci gépezet, amit végig kell vezetni a végtagjainkon, amikor (kisebb spoiler) a végén egyszer csak megszólal magyarul. Ilyen ez a koncert: az ember épp belekötne valamibe, de egy pillanaton belül kiderül, hogy nincs is igaza. (Kivéve mondjuk a Deutschland diszkóverziójának előadása: azt a pár percet nagyjából bármire érdemes lett volna elcserélni.)

Ráadásul még azt se lehet mondani, hogy az őrült show mellett ne dolgozna meg a pénzünkért a Rammstein:

két és negyedórás, huszonegy számos, két ráadásblokkos koncertről van szó, végig a legmagasabb fordulatszámon,

lényegében best of-műsorral, plusz a Rammlied-del és a Bestrafe mich-hel, amiket nem játszottak még agyon, igaz, talán az új lemez, a Zeit négy dala miatt kimaradt pár gigasláger, de annyi baj legyen, mindent nem lehet.

Még a Rammsteinnak sem. Csak elképesztő pirót és tűzijátékot. Vagy tizenöt különleges színpadi ötletet. Sosem látott minőségű látványt. Folyamatos meglepetéseket. Hihetetlenül profi show-t és jó zenét.

Mondjuk ez azért átkozottul közel áll mégiscsak ahhoz a mindenhez.

 

Ezeket játszották

1. Rammlied 2. Links 2-3-4 3. Bestrafe mich 4. Giftig 5. Sehnsucht 6. Mein Herz brennt 7. Puppe 8. Angst 9. Zeit 10. Deutschland (Richard Krusper remixe) 11. Deutschland 12. Radio 13. Mein Teil 14. Du hast 15. Sonne Első ráadás: 16. Engel (akusztikus verzió az Abélard kíséretével) 17. Ausländer 18. Du riechst so gut 19. Ohne dich Második ráadás: 20. Rammstein 21. Ich will 22. Adieu

Még több Kultúra a Facebook-oldalunkon, kövessen minket: