„Nem hasonlít semmi máshoz, amit eddig színházban tapasztaltam”, „kihagyhatatlan, misztikus utazás”, „a Fringe legmerészebb szóló show-ja” – az Edinburghban szereplő Recirquel előadására, az IMA című produkcióra csak úgy záporoztak az elismerő szavak mind a szakma, mind a közönség részéről.

Annyiban nem volt ez váratlan, hogy a Guardian előzetesen az 50 legjobb előadás közé választotta a magyar újcirkusz-társulatot a fesztiválos programajánlójukban, és korábban a My Land című showjukkal ugyancsak sikert arattak a skóciai művészeti fesztiválon, ahova most már negyedjére jöttek. Vági Bence, a társulat alapítója szerint ennek ellenére ottlétük első pár hetében izgultak, hogyan fogadják őket a nézők, hiszen, mint mondta, „az az egészséges, ha az embernek mindig vannak kétségei”.

Az IMA-ról itt írtunk korábban:

"Van, akinek a saját lelkét gyógyítja, van, akinek egy elvesztett, szeretett emberről mesél"

A Recirquel IMA című előadásának koncepciója addig csupaszodott, míg végül nem maradt más, csak a lényeg: egy artistaművész és egy fekete kötél. Na meg persze az elementárisan ható élmény, gondoljunk bármit is a hitről.

Az előadások után kétségekre a legkevésbé, sokkal inkább ünneplésre lehet okuk, például azért is, mert a csapat meghívást kapott a montreali cirkuszfesztiválra, sőt, Dél-Koreába is. Az IMA ugyanis megnyert egy, a Fringe-en látott produkciókhoz kapcsolódó szöuli művészeti díjat, amit azért alapítottak, hogy a nyelvi korlátokat legyőzve lehetővé tegye más kultúrák megismerését az ott élők számára.

A kiválasztott előadások – jellemzően újcirkusz-, zenés és bábos műfajban – mindegyikében megvan a „wow-faktor”, mondta Angella Kwon, a díj egyik alapítója, akit a helyszínen arról kérdeztünk, vajon miként tud majd kapcsolódni a dél-koreai közönség ehhez az élményhez. Kwon szerint biztos, hogy szeretni fogják, lesznek visszatérő nézők, és egyfajta meditációként hat majd rájuk.

A dél-koreai társadalom még mindig egy kicsit konzervatív, habár sokat változott és változik folyamatosan, de továbbra is általános, hogy a férfiak nem sírnak nyilvánosan az előadásokon

– magyarázta, hozzátéve, hogy a Recirquel Fringe-előadásain többeket is látott sírni, aminek őszintén örült. Egybevág ezzel Vági Bence gondolata, miszerint az IMA lelki tartalma egy másik kultúrában is ugyanolyan jól tud működni, mint Magyarországon. „Remek a fogadtatása az ázsiai földrészekről, az esztétikája nagyon szépen hat rájuk.”

Nem akar gúzsba kötni, ez a legnagyobb szépsége

A sokszereplős, szórakoztató tánccirkuszi show-világtól radikálisan különböző szólóelőadást Edinburgh belvárosi fesztiválgyűrűjétől viszonylag messzire, egy félórányi buszozásra lévő jégcsarnokba vitték ki, ami akár rizikót is jelenthetett volna a nézőszámra, hiszen ide, ahol körbenézve csak zöldet, házakat és a stadiont látni, nem jött csak úgy senki. Magának a technikai megvalósításnak is megvoltak a kihívásai: egy hét alatt szét kellett szedni a hokicsarnok mennyezetét, a megfelelő belmagasság eléréséhez le kellett szedni azt a fóliát, ami temperálja a jég hűvösségét, és egy komplett lámpaparkot is le kellett építeni. Közel negyvenfős fős csapat dolgozott azon Vladár Tamás technikai igazgató vezetésével, hogy amit elterveztek, azt tűpontosan, a Müpa sátrához hasonlóan fel tudják építeni.

Ebben a jégcsarnokban, a Murrayfield Ice Rinknél beszélgettünk Horváth Zitával, aki eleinte egyetlen női artistaként játszott az IMA-ban, és ahogy fogalmazott: bár egyformák voltak a mozdulatok, az ő testén egyszerűen nem úgy nézett ki az előadás, mint férfi kollégáién. Ugyanakkor kifejezett rendezői koncepció volt, hogy ne legyenek megkülönböztetett férfi-női szerepek. „Bence ezért is ragaszkodott minden egyformasághoz, hogy mindenki ugyanazt csinálja, és majd a test, az energia, a személyek fogják megadni a különbözőséget, nem pedig a mozdulatok.”

Túry Gergely

Az IMA-nak Skóciában volt a nemzetközi premierje, még nem jártak vele külföldön. „Ez egy speciális előadás, így nagyon izgultunk amiatt, hogy például hogyan és meddig fognak tapsolni a nézők. Én egyébként szeretem, ha nem tapsolnak azonnal, mert akkor érzem, hogy megérintette őket, amit láttak”, mondta Zita.

Nekünk az a feladatunk, hogy a lehető legtöbbet megmutassuk magunkból, a lelkünkből, amit a fizikalitásban tudunk a legjobban megtenni

– tette hozzá. „A közönség energiáját nagyon lehet érezni, ugyanúgy, ahogy szerintem minket is nagyon lehet érezni a közelség, az intimitás miatt. Érezzük, ahogy a megérkezés után lecsendesednek, és megpróbálnak az adott pillanatban létezni velünk”. A lecsendesedés nekik maguknak, az artistáknak is kell, hiszen „ha zizegő energiával megyünk be, akkor nem tudjuk úgy vezetni a nézőket”. Ő maga azért szereti ezt az előadást, mert szabaddá teszi a hitet abban, hogy mindenkinek mást jelentsen, a közönségnek és a művészeknek is. „Nem akar gúzsba kötni, hogy ezt kell hinni vagy érezni, szerintem ez a legnagyobb szépsége.”

A fesztiváljelenlét a társulatvezető értékelése szerint is kimerítő volt, főleg azért, mert napi négyet-hatot játszottak (összesen száztizenkettőt), de a pozitív visszacsatolásból tudtak töltődni.

A két előadás kellemes, a négy egy kicsit húzós. Itt most a négy az alap, és a hat a maximum

– mondta. Két artistával ki is bővítették a szereplőgárdát, így dupláznia egyiküknek sem kellett, ahogy a technikai személyzet is kibővítve és egymást váltva dolgozott.

Túry Gergely

Vági Bence úgy látja, a szakma is üdvözli, hogy különleges színt hoznak az újcirkusz világába – külön örült annak, hogy a The Times kritikusa például a cirkusz szót gyakorlatilag egyszer sem írta le, inkább egyfajta légi balettként jellemezte a látottakat. „Most még jobban letisztul, hogy a műfajon belül mit képviselünk. A jövőben mindenképp az immerzivitás felé akarunk továbbmenni. Nem az a célunk, hogy olyan produkciókat hozzunk létre, amit nagyon sok helyre el lehet vinni turnézni, és amiket összehajtogatva bele lehet tenni egy dobozba”, magyarázta a rendező, aki szerint maga a turné fogalma is sokat fog alakulni a jövőben, például az ökológiai lábnyom szempontjából. „Jó, ha elébe megyünk ennek. Valójában ez több lehetőséget is ad a művészi munkára.”

Gólyalábasok, drag queenek és skótdudások – hol járunk?

Talán innen Magyarországról nem ez jut róla eszünkbe, de Edinburgh igazi fesztiválváros. Az 1947 óta létező Fringe is egyfajta alternatív ellenfesztiválból nőtte ki magát az egyik legterjedelmesebb művészeti rendezvénnyé, ahova évente kétmillióan jönnek el, és ami most már közel háromszáz helyszínen, négyezres nagyságrendű programkínálattal pörög szinte egész augusztusban. Döbbenetes, de ha a jegyeladásokat nézzük, az olimpia és a focivébé után ez a harmadik legnagyobb rendezvénysorozat a világon.

A Fringe-et az angolszász világban legtöbben valószínűleg a stand-up hírességek keltetőjeként ismerik (joggal, hiszen nagyon erős ez a szekció), pedig tényleg mindenféle zsánerből bőséges a kínálat, legyen az kabaré-varieté, fizikai színház, zenés-táncos műfajok vagy kiállítások. Az évnek ebben a szakában, a huszonegynéhány fokos skóciai nyárban itt senki nem csodálkozik, ha az utcán sétálva egy háztömbön belül találkozik gólyalábasokkal, drag queenekkel és viseletbe öltözött skót dudásokkal.

Keringő az infúziós állvánnyal, cirkuszi Rómeó és Júlia: öt előadás, amit magunkkal viszünk

A fesztivál szépen belakta a belvárost, a legpatinásabb épületeket is bátran használva akár a legformabontóbb előadásokra, a helyszínek jelentős része ezért úgy néz ki, mintha egy gigantikus Harry Potter-díszletben járkálnánk. (Persze nem véletlenül: a saga alkotói többször forgattak itt, sőt állítólag maga J.K. Rowling is itt kezdte írni a sztorit.) Az egyik ilyen helyszín volt az 1800-as évek második felében épült soktornyos, félig erődnek, félig kastélynak tűnő Assembly Hall, ami többek között a Kijevi Városi Balett előadásának adott otthont – erről és a társulat történetéről ebben a cikkünkben írtunk:

Pár napra hagyta el Ukrajnát a balett-társulat, aztán jött a háború, és azóta is tart világkörüli turnéjuk

Ukrán zászlóval fogadta Edinburghban, a Fringe fesztiválon a közönség a Kijevi Városi Balettet, amely pár napra akarta csak elhagyni Ukrajnát, de most azt se tudja, mikor mehet haza. "A művészet különösen fontossá válik ezekben a nehéz időkben" - vélik. Azt mondják, Magyarországra is szívesen jönnének fellépni.

Hasonlóan ódon hangulatú volt a Summerhallnak nevezett helyszín, amelynek a főépülete az 1910-es és ’20-as években épült a helyi egyetem állatorvosi főiskolája számára, és amelyben többek között a dániai bázisú queer művésztársulat, a Himherandit is fellépett Mass Effect című előadásával. A darab gyakorlatilag mindent magába sűrített, ami a fizikai színház egyik fő lényegét adja a test határainak feszegetésével, szinte tapintani lehetett az energiát. Az elején még csak öt ember néma kardióedzését néztük, akik ütemes ugrottak, hol lazábban kocogtak, hol sprintszerűen nekilódultak, később mindezt ritmusos számolásokkal kombinálták. Ahogy telt az idő, úgy lettek szemmel láthatóan fáradtabbak, ziháltak és izzadtak, de egyetlen percre sem álltak meg. Mindennek adott egy plusz pikantériát, hogy szinte folyamatosan tartották a szemkontaktust a közönséggel. Egy ideig koherensen, koreográfia-szerűen mozogtak együtt, a végkimerülés felé közeledve viszont elkezdődött a szétesés, ami egy őrült, felszabadult, a törzsi táncokat idéző káoszban érte el a csúcspontját – teljesen meztelenül.

A Mass Effect zsigerisége és vadsága után éles váltás volt az ír Junk Ensemble két táncosának duója, a Dances Like A Bomb, ami test és lélek öregedéséről, az egymás iránti gondoskodásról, az idő múlásához és a halálhoz való viszonyról szólt, tette mindezt nagyon erős képekkel, humorral, az esendőség és az erő együttes megmutatásával. A hetven felé közelítő Finola Cronin (a Pina Bausch-féle Tanztheater Wuppertal egykori tagja) és Mikel Murfi párosa hol viccet csinált egymás petyhüdt bőrredőiből, ráncaiból, lógó hasából, hol különféle halálnemeket játszott el zseniálisan, hol az infúziós állvánnyal lejtett táncot, miközben arról beszélgettek, hogy ki mit bánt meg az elmúlt évtizedek során, mi az, amit visszacsinálna, és hogy mire vár még az élettől.

A Croninéknál körülbelül negyven évvel fiatalabb kanadai artistapáros, Agatha és Adrien egészen másként fogott meg egy egészen másként fontos témát, egyszerűen, de nagyszerűen. A két művész öt éve végzett a quebeci artistaképzőben, majd ottani cirkusztársulatoknál kezdtek el dolgozni, ám egy idő után elegük lett a szcénában ma is tapasztalható, elavult és szerintük toxikus férfi-női viszonyrendszerekből. N.Ormes című előadásukban (amiben cirkuszi elemek mellett a kortárs táncot és a performanszművészetet is belegyúrták) éppen ezek felrúgására tesznek kísérletet egy párkapcsolat folyton változó dinamikájának megmutatásával. A zenéjében és díszletében is minimalista előadás szereplői olykor sztereotipikusan viselkednek, olykor épp ellenkezőleg; elnyomják egymást, összekapaszkodnak és ellökik a másikat, őrjöngenek, megbocsátanak és újra visszatalálnak, mindezt olyan emelésekkel és szaltókkal koronázzák meg, amiktől a közönség önkéntelenül is felszisszen – például amikor Agatha a fejére emeli a nagyjából másfélszer nagyobb Adrient.

Nézőtéren kitört tömegverekedéssel kezdődött a montreali 7 Fingers nevű formáció cirkuszi showja, a Rómeó és Júlia-történeten alapuló Duel Reality – persze nem igazi verekedés volt ez, csak a közönség soraiban ülő artisták, a piros és kék csapat tagjai akaszkodtak össze egymással. A sztori nyilván nem tartogatott sok meglepetést és cirkuszra adaptálva elég gyengére is sikeredett (a végén a romantikusnak szánt éneklést is kihagyhatták volna), de művészek teljesítménye még így is lélegzetelállító, pörgős és látványos volt, akik a különféle számokban versenyeztek egymással. Ha azon nem is izgultunk, hogy melyik klán nyer, azon mindenképpen, hogy mi történik a trapézon lengő vagy a rúdról hatalmas sebességgel, fejjel lefelé csúszó artistákkal. (A fesztiválon egyébként a nagyobb produkciókat egy Városligethez hasonló parkban, az ott felállított sátrakban lehetett megnézni.)