Az IMA a pandémia alatt született, tavaly tavaszi bemutatója után most gyakorlatilag változatlan formában tér vissza a Müpa Sátorban. Megalkotásakor Vági Bence rendezőnek az volt a víziója, hogy megtalálja, miként lehetne visszatölteni az emberekbe azt az energiát, ami a világjárvány idején sokakból teljesen kiveszett. Az időközben kitört ukrán háború csak még kegyetlenebbül belesodort minket ebbe az érzésbe, a produkció célja így továbbra is – fájóan – aktuális maradt.

A kortárs táncot és a cirkuszművészetet ötvöző Recirquel társulata ezúttal az immerzív színház eszközéhez nyúlt. Ennek a formanyelvnek az a lényege, hogy elérje: nézőként kerüljünk be abba a kontextusba, amiben az előadó is létezik, találjuk magunkat az élmény középpontjában. Az IMA atmoszférájával a csillagos, sötét, végtelen égboltot idézi meg, amibe belefeledkezve elveszítjük térérzékelésünket, a milliónyi fénypont mellett a hangzás is segít megteremteni ezt a különös világot. Az egyszemélyes, körülbelül háromnegyed órás darabot a társulat artistaművészei: Horváth Zita, Illés Renátó, Zsíros Gábor és Charles-Éric Bouchard adják elő, egymást váltva.

Túry Gergely

Vági Bence, akivel az előadás sajtópróbáján beszélgettünk, úgy fogalmazott: szeret olyan sivatagokban lenni, ahol nincs senki, nem igazán találkozni emberekkel. „Hasonló élmény, mint amikor itt bent létezünk, és beborít az éj, visszaadva az univerzumban való lebegés érzetét”, mondta.

Maga az ima is univerzális, vallási irányzatoktól független; egy ősi formája annak, ahogyan az emberiség kapcsolatot próbál teremteni egy felettes erővel, ami összekötheti a mindenséggel. A hit keresése Vági számára állandó gondolkodást, kétségbe vonást és visszatérést jelent, ennek a folyamatnak a kifejeződése is a produkció, ami a rendező szerint különbözőképp érint meg mindenkit.

Vági Bence: Nincs olyan, hogy egy artista nem áll a kezén, hogy nem megy fel a levegőbe

A koronavírus-járvány miatti kényszerszünet idején született, de inkább korunk másik nagy problémája, a természet kizsákmányolása ihlette a Recirquel új darabját, amelynek csütörtöki bemutatója előtti összpróbáján a társulat alapítójával beszélgettünk. Vági Bence mesélt arról is, hogyan vészelte át a csapat a karanténidőszakot, és arról is, mi a következő nagy terve a mostani bemutató után.

Van, akinek a saját lelkét gyógyítja, van, akinek egy elvesztett, szeretett emberről mesél. Én valahogy így képzelem el, amikor a lélek visszatér az örökkévalóságba. Mindenki másként fogalmazza meg, de valahogy végül minden a szív irányába hat. Ez számomra mindig is fontos volt.

Vági szerint bár a ma embere eltávolodott a szakralitástól, mégis vágyik rá, szüksége van erre a fajta lélekmosásra. „Örülök, hogy volt bátorság bennünk, hogy olyat csináljunk, ami csendes, lassú, és nem akar gyors sebtapaszt ragasztani a küzdelmeinkre, hanem azt mondja, nézzünk önmagunkba”, magyarázta. Szerinte ha manapság szakrális helyekre lépünk be, azt tapasztalhatjuk, hogy azok általában turistalátványossággá váltak;

azt az élményt, amit egy ókori templom jelenthetett, már nehezen érzékeljük, nincs megadatva, hogy egyszerűen, magunkban létezzünk ezekben a terekben.

Vági Bence

Túry Gergely

Az előadás során a Recirquel művészei arra vállalkoztak, hogy egy 21. századi szakrális helyet hozzanak létre – azt a formát, amit most láthatunk, több év kutatás, tesztelés előzte meg. Habár két éve kezdtek el dolgozni rajta, az IMA képe már régebb óta jelen volt Vági fejében, ezerféle változatban.

Az alkotás során azt szeretem, ha a belső gondolataim és nem a jó ötletek vezetnek.

A jó ötletek általában becsapják az embert

– vallja, azt is hozzátéve, hogy a végleges formát folyamatos lecsupaszítás előzte meg. Végül nem maradt más, csak a lényeg: egy szólótáncos és egy fekete kötél.

„A feleségem felhívott, én pedig a telefonban hallottam, ahogy felrobban egy bomba"

Már négy éve bemutatták, most viszont hirtelen egész mást kezdett jelenteni a magyar Recirquel újcirkusz-társulat kizárólag ukrán artistákkal létrehozott, szülőföldről szóló előadása. Van köztük, aki Kijevben ragadt törött lábbal, másnak az apja vagy a testvére harcol, ők pedig minden este felviszik a francia színpadokra az ukrán zászlót. Online beszélgettünk velük a helyzetükről.

Saját bevallása szerint erősen ösztönből dolgozik, így az sem volt kezdettől fogva tudatos, hogy a darabot az immerzív színház eszközeit használva képzelje el (gyerekkorában imádta a vidámparki attrakciókat, főleg azokat, amik egy másik világba vezették, talán innen a műfaj iránti fogékonysága). A Recirquel másik darabjában, a Kristályban már kísérletezett ezzel, később a New Yorkban látott Sleep no more című előadás tett rá igazán nagy hatást. Ez a produkció egy szálloda díszleteibe burkolt be egy noir-os, Hitchcock- és Macbeth-ihlette világot, amiben rejtett szobákon, báltermeken, kávézókon, üzlethelyiségeken át, a szereplőket követve lehet barangolni és három órán keresztül létezni. „Olyan, mintha belecsöppennél egy hollywoodi filmbe, minden körülvesz, ami az ő valóságuk”, mesélte Vági az inspirációról.

Túry Gergely

Az az ív, ami a társulat korai munkái, például a Cirkusz az éjszakában és az IMA között feszül, a művészek karrierútját is megrajzolja. Habár utóbbi nem egy tucatnyi szereplős, órákig tartó show, még így is rengeteg ember összehangolt odafigyelése kell hozzá. A közönség számára látható művészek munkájához mérten legalább annyira fontos azoké, akik a motort kezelik és így kollégáik életéért felelnek (a társulat minden tagja jelen van és segíti a produkciót, azok is, akik nem szerepelnek benne).

Az artista is fél, ha elengedi a kötelet

Február elején mutatják be a mozik a Recirquelről szóló filmet. A ma már világszerte ismert magyar cirkuszi társulat vezetőjét, Vági Bencét a Mi ez a cirkuszról? és arról is kérdeztük, miben különböznek ők a műfaj klasszikusától, a Cirque du Soleiltől.

Az összművészetiséghez Szirtes Edina Mókus zeneszerzőként, Terjék Gábor sound designerként, Lenzsér Attila lighting designerként csatlakozik, az installáció Vladár Tamás és a rendező közös koncepciója, az előtér látványvilága Iványi Árpád közreműködésével jött létre.

Az előadást április vége és június eleje között csaknem 90 alkalommal játsszák – hétvégente napjában négyszer is –, és bár fizikálisan is megterhelő, a művészek mégis nagyon szeretik, az immerzivitás rájuk is hat. Ritka lehetőség, hogy artistaművészként negyven percet egyedül legyen valaki a színpadon, ilyen mértékű önkifejezésre nincs sok példa.

Túry Gergely

Vági ugyan nem szokott elérzékenyülni a saját darabjain, de az egyik IMA-előadás mégis kivételt jelentett ez alól. „Még a szél is pont úgy, pont akkor mozgatta meg a sátrat, hogy olyan érzésem volt, mintha valami megjelenne és itt lenne velünk a térben. Amikor a végén az artista megállt, láttam, hogy patakokban folyik a könnye. Ő sem tudta megfogalmazni, de ugyanazt éreztük.”

Még több Kultúra a Facebook-oldalunkon, kövessen minket: