Egy hétórás filmes maratont végigülni akkor is szép teljesítmény lenne, ha nem Lars von Trier alkotásairól lenne szó, az idei Skandináv Filmfesztivál mégis meglépte, hogy   más filmfesztiválról olykor kitiltott dán rendező nagy port kavaró filmjeinek szentel majdnem egy teljes munkanapot. Ráadásul úgy, hogy a szexjelenetekkel nem finomkodó Nimfomániás 1-2. nyitja, és a visszataszítóan érdekes erőszak-óda, A ház, amit Jack épített zárja a maratont, a látogatónak nem csak fizikailag, de lelkileg is megterhelő feladat lehet végignézni a filmeket.

Thomas Vinterberggel, a Magyarországon is nagy sikerrel futó Még egy kört mindenkinek rendezőjével viszont már biztosra mentek a fesztivál szervezői. Három filmjét is beválogatták a programba, a Vadászat és az életrajzi ihletésű Kommuna mellett a Mads Mikkelsen nevével fémjelzett Még egy kört mindenkinek közel kétórás terápiával ért fel.

Jelenlet a Még egy kört mindenkinek című filmből

IMDB / Another round

Az idei Skandináv Filmfesztivál ugyanakkor a premier előtti vetítésekből is nagyon merített. Hoztak egy drámát Dániából, egy krimit Izlandról és egy svéd dokumentumfilmet.

Ez utóbbi, az És a király így szólt: Milyen csodás szerkezet! idén elnyerte a Sundance filmfesztiválon a zsűri különdíját. Írhatnám, hogy óda a fotográfia, majd később a mozgókép történetéhez, de valójában a régi archív felvételekből összevágott filmtörténeti gyorstalpaló (az első dagerrotípiáktól a Lumiére fivérek első mozgóképén keresztül egészen a volt gyarmatokra eljuttatott első fényképezőgépekig) csak a közös alap megteremtésére szolgál, ráadásul csalóka is.

A Milyen csodás szerkezet!-ben szó sincs arról, hogy pártatlanul és objektíven mutatná be a témáját. A szűk másfél órás játékidő nagy része az ember és a média visszás kapcsolatáról szól, viszont a hatásait szinte csak negatív oldalról mutatja be, így a fókusz eltolódik, és végig kritikus marad. Teret kap benne a hiúság, ahogy a mindenkori ember tükörként használja a fotó, majd később a mozgókép médiumát.

Később pedig Axel Danielson, a film rendezője rátér a média manipulatív erejére, hogy egymástól eltérő két perspektíva szembeállítása nélkül az emberek nem kaphatnak objektív képet, megvezetik őket. Ma már a hírekkel is szenzációt hajhásznak, sokszor ezzel elősegítve bizonyos tragédiák újra-megtörténtét. A film megmutatja a torzult média egyénre gyakorolt hatásait, hogy folyamatos zajban élünk, és a kamerák kereszttüzében az influenszerekre épp úgy hatással vannak a fogyasztók, mint fordítva.

Apu és anyu iskolába megy

Dán beilleszkedés-történet az iskolaváltás nehézségeiről, szülői szemszögből. Elvileg. Az Ádám almái című kultfilmmel hírnevet szerző Paprika Steen színésznő és rendező azonban ezúttal nem találta meg a fókuszt. Az Apák és anyák című film története szerint Piv (Katrine Greis-Rosenthal) és Ulrik (Jacob Lohmann) sokadjára költöznek, és ennek látszólag lányuk Hannah (Ida Skelbæk-Knudsen) issza meg a levét. Hamar kiderül azonban, hogy a kisváros szülői közösségének intrikái csak a felszínen vannak a gyerekekért.

A film érinti az alkoholizmus és alkoholfogyasztás problémakörét (Dánia 2019-ben negyedik helyen állt Európában az alkoholfogyasztás gyakoriságát tekintve). Viszont nem megy bele mélyebben, humorfaktorként használja, hogy igen, este jól berúgnak a szülők a tábortűz körül, és másnap jön a macskajaj.

Az Apák és anyák felsorakoztatja a már jól ismert karaktereket: van itt sportmegszállott apa, kontrollmániás anya, sportkocsis, elvált, kapuzárási pánikkal küzdő szülő, vagy épp a túlsúlya miatt céltáblaként (le)szereplő Per (Rasmus Bjerg) akinek karaktere kimerül a lúzer, de elismerésre vágyó srác szerepében, akit mindenki piszkál. A srác szó nem elírás, ugyanis ezek a szülők csak elvileg felnőttek, valójában a gimnáziumi rom-komok tökéletes archetípusai, csak épp felnőtt színészek alakítják őket.

A tényleges gyerekek nem kapnak sok játékidőt, a csendes és komoly Hannah sokkal felnőttesebb, mint a szülei, a film végén ő jelenti ki, hogy a szülei pitiáner konfliktusai és anyja beilleszkedési nehézsége miatt ő nem fog még egyszer iskolát váltani. A felnőttség és a felelősség hiányát szépen bemutatja, amikor Ulrik teátrálisan kijelenti, hogy lánya, Hannah a legfontosabb életében, és akár meg is halna érte, majd arra ébred, hogy amikor reggel Piv rajta keresi lányukat, neki fogalma sincs a gyereke hollétéről. Felnőtt testben élő gyerekek – ez lehetne a film tételmondata, ha Steen nem kapna bele olyan, egyébként teljes filmet is érő kérdésekbe, mint az alkoholizmus, a válás kivetítése a gyerekre, a gimnáziumi zaklatások kihatása a felnőtt korra, vagy éppen a látens homoszexualitás egy heteró házasságban. Így viszont megmarad érdekes ötletnek, amit középszerű vígjáték formájában tálalnak fel a nézőnek.

Borzongás helyett langyos középszerűség

A Skandináv Filmfesztiválon bemutatott harmadik premier előtti film, a Jéghideg című izlandi thriller nem vállal nagyot, a szokott klisékből építkezik, a transzgenerációs traumákat pedig átokként aposztrofálja. Két szálon és két idősíkon mozog. A jelenben Óðinn (Jóhannes Haukur Jóhannesson) próbál kibogozni egy nevelőintézetben történt rejtélyes kettős gyilkosságot, miközben jeleneteket látunk a nevelőintézet múltjából.

Óðinn családjában is történt tragédia a közelmúltban: felesége látszólag öngyilkosságot követett el, ami traumatizálta amúgy is különc lányukat. Ahogy halad előre a történet, és egyre többet megtudunk a nevelőintézet lakóiról, úgy válik egyre kiszámíthatóbbá a csavar, amely összeköti a film végére a két idősíkot.

Nem kapunk túl mély karaktereket, az indítékok pedig mesterkéltek, láthatóan a már kész történet végére utólag lettek beemelve. Ez a fércmunka pedig meglátszik a film logikai-szövetén: mint a fentebb említett Apák és anyáknál, a rendező, Erlingur Thoroddsen megpróbálja behozni a filmbe az alkoholizmus kérdéskörét, de mivel nem marad elég játékidő felépíteni ennek a szenvedélybetegségnek a hatásait, a nézőt nem sikerül bevonnia.

Egy közeli hozzátartozó káros szenvedélye sok szempontból lehet kellemetlen vagy akár tragikus, de nem lehet ok a hozzátartozó meggyilkolására, anélkül pedig nem is érthető, hogy ennyire kevéssé van kibontva. Itt próbálja meg a film behozni az átkot, mint természetfeletti faktort, sikertelenül. A megmagyarázhatatlan nem szolgálhat magyarázatul olyan jelenségre, amely egyébként rengeteg embert érint (transzgenerációs traumák és addikció) és óriási szakirodalma van. A film tételmondata miszerint fagyosan bántatok vele, ezért szíve jéghideg lett – gyakorlatilag olyan, mintha a film így igazolná a gyilkosságokat, amelyeket a természetfeletti tényező döcögése miatt nem tud. A Jéghideg így komolytalanná válik, és nem tud kiemelkedni a thrillerek középszerűségéből.

(Nyitóképünkön egy filmkocka a A ház, amit Jack épített című filmből.)