Még egy kört mindenkinek

Rémesen nehéz úgy filmre vinni az alkoholfogyasztást, hogy ne didaktikus tanmese legyen belőle, ugyanakkor elbagatellizálni sem szabad, hová vezet az, ha az ember nem ismer mértéket. Thomas Vinterberg tavaly visszatért, és nemcsak, hogy játszi könnyedséggel ugrotta meg ezt az akadályt, de

lerakta az asztalra az év egyik legjobb filmjét, és biztos, hogy az év (mit év, évtized) legkáprázatosabb zárójelenetét.

Martin (a remek Mads Mikkelsen) egy fásult, régi szenvedélyétől és céljaitól rég eltávolodott középiskolai történelemtanár: a tanítást nem élvezi, a házassága haldoklik, a gyerekei számára csak egy szellem a házban. Barátai, a magányos tornatanár, Tommy (Thomas Bo Larsen), Peter (Lars Ranthe), aki az istennek sem tud összerakni egy működő iskolai kórust, és Nikolaj (Magnus Millang), a pszichológiatanár, akit éjszakánként lepisilnek a gyerekei, kínzóan valós élethelyzetekben vergődnek.

Nikolaj a 40. születésnapi buliján felveti egy norvég pszichiáter elméletét, amely szerint az ember 0.5 százalékos véralkohol-deficittel születik, de ha ezt folyamatosan orvosolja, akkor nagyban csökkentheti a szorongását és megnövelheti a teljesítőképességét. A három barát először csak nevet az ötleten, aztán szigorúan tudományos alapokon, szondával felszerelkezve, az eredményeket dokumentálva vetik alá magukat a kísérletnek. Meglepetés: az elmélet működni látszik, Martin és társai felébrednek az évek, évtizedek óta tartó kábaságból, de csak egy röpke pillanatig, hamarosan ugyanis úgy maximalizálják a kísérletet, hogy már állni sem bírnak, rosszabb pillanatokban izomból csattannak neki valamilyen ajtófélfának, az életük pedig a szétesés felé halad.

IMDb / Another round

Vinterberg lenyűgöző, keserédes filmjében kódolva van a tragédia, de ahogy az lenni szokott, mélypont nélkül az újrakezdés is csak nehezen elképzelhető – a Még egy kört mindenkinek katartikus utolsó jelenete a spiritusz, az életöröm, és a saját boldogságunkhoz visszavezető út megtalálásának hangos ünnepe. (CzF)

Ezekre a díjakra jelölték: legjobb idegen nyelvű film, legjobb rendező

Mennyire esélyes? A legjobb idegen nyelvű film kategóriában a Még egy kört mindenkinek a legesélyesebb, a legjobb rendező kategóriában azonban valószínűleg nem Vinterberg, hanem Chloé Zhao viszi majd el a díjat.

A kapitány küldetése

Ahhoz képest, hogy ez a United 93-ast és a Bourne-filmeket is rendező Paul Greengrass újabb közös (és újabb kapitányos című) filmje Tom Hanksszel a Phillips kapitány után, A kapitány küldetése nem keltett akkora feltűnést, mint ami várható lett volna – amiről azért persze nagyban tehet a járvány is. De az is, hogy ez egy sokkal csendesebb, nyugodtabb film, mint Greengrass korábbi munkái: sokszor képes a székbe szögezni a nézőt, de azért nincs olyan zsigeri hatása, mint mondjuk a szomáliai kalózok által elfoglalt hajó sztorijáról szóló Phillips kapitánynak.

A kapitány küldetése egy kosztümös western, amely közvetlenül az amerikai polgárháború utáni Délen játszódik: a rabszolgák felszabadításáért küzdő csapatok már átvették az irányítást, de ettől még nem tűntek el egy csapásra a feszültségek, sem pedig a rasszizmus. Nem kell nagy fantázia ahhoz, hogy az ember a dolog mögé lássa a Donald Trump utáni Amerika hangulatát, már csak azért sem, mert Hanks egy hírolvasót játszik benne, aki a vidéket járva felolvassa a helyieknek, mit írnak az újságok – már amikor a helyi sajtót is birtokló nagyurak nem kényszerítik arra, hogy csakis saját lapjukból olvassák az őket magasztaló cikkeket.

IMDb / News of the World

De a fő történet nem ez: Hanks út közben talál egy kislányt, akit még totyogóként raboltak el az indiánok a lemészárolt családjától, és megfogadja, hogy hazaviszi őt legközelebbi, életben maradt rokonához, tartogasson akármilyen veszélyeket is az út, ide értve az egészet a háta közepére sem kívánó kislány haragját és a fegyveres útonállókat is.

Greengrass kiszámíthatóan, de nagyon hatásosan adagolja a feszültséget és a drámai részeket, hogy az egészből egy megható, csak a felszínen macsó, valójában érzékeny melodráma bontakozzon ki a sejthető, de szép végkifejletig.

A kapitány küldetését nem fogjuk tíz év múlva is emlegetni, de nagyon kellemes élmény egy karanténestére. És nemcsak Hanks hozza a várt, magas szintet, de a Kontroll nélkül című, csodálatos, német filmből megismert kislány, Helena Zengel is fantasztikus benne. (KB)

Ezekre a díjakra jelölték: legjobb operatőr (Dariusz Wolski), legjobb díszlet, legjobb hang, legjobb eredeti filmzene

Mennyire esélyes? Meglepetés lenne, ha bármelyik díjat megkapná, minden kategóriában vannak esélyesebb jelöltek.

Borat utólagos mozifilm: Produkciós kenőpénz szállítása az amerikai rezsimnek a Kazahsztán egyszeri dicsőséges nemzetének hasznára

„Sacha Baron Cohen újra eljátszotta a kazah nép szégyenét, Boratot, nem titkoltan azért, hogy az új filmjével befolyásolja az amerikai elnökválasztást. De vajon elég ehhez az, hogy kamuból felajánlotta Borat 15 éves lányát Trump ügyvédjének? (…) Az egész film iszonyúan vicces, mármint a szónak a tragikus és beteges értelmében, csak épp a legjobb poénok egy erősebben sikerült átverőshow közönségkacagtató jelenetei – de ezek az ég adta világon semmibe nem avatkoznak bele, legfeljebb a rekeszizmunk állapotába: ezen a téren pont jók egy izomlázra. De a film legsúlyosabb állításai aligha elegendőek ahhoz, hogy bárhogyan is befolyásolják az amerikai elnökválasztást, akármennyire is ez Sacha Baron Cohen nem titkolt szándéka: aki nem tudta, hogy a vécére is gépfegyverrel a vállukon kijáró szélsőjobbosok örömmel énekelnének pár sör után az ellenségeik feldarabolásáról, meg hogy vannak összeesküvés-hívő amerikaiak, akik csont nélkül beveszik a legsötétebb elmebajt, az tényleg egy csirkeólban élt rácsok mögött 2006 óta, mint Borat lánya a filmben” – írtuk korábbi kritikánkban a filmről. A cikk ide kattintva olvasható:

Hol van egy igazán jó rasszista kazah őrült, amikor szükség lenne rá?

Donald Trump szerint egy mocsadék vagyok. Ő viszont puszta létével fenyegetést jelent a demokráciára. Ezért hoztam ki a Boratot a választás előtt. Ezt posztolta Sacha Baron Cohen a napokban a Twitterre, miután az Amazonon megjelent a legendás 2006-os áldokumentumfilm, a Borat második része, hivatalosan „ Borat utólagos mozifilm: Produkciós kenőpénz szállítása az amerikai rezsimnek a Kazahsztán egyszeri dicsőséges nemzetének hasznára " címmel.

Ezekre a díjakra jelölték: legjobb női mellékszereplő (Maria Bakalova), legjobb adaptált forgatókönyv

Mennyire esélyes? Az eddig tökéletesen ismeretlen bolgár színésznő, Maria Bakalova talán egyszer és mindenkorra elintézte magának a világhírt, amikor eljátszotta Borat elnyomott, Amerikában szép lassan emancipálódó lányát. A Filmakadémia szereti a meghökkentő bemutatkozásokat és a hasonló szerepeket is: Bakalova könnyen a gála egyik nagy meglepetése lehet. A forgatókönyv díjára viszont nem fogadnánk kis összegben sem.

Vidéki ballada az amerikai álomról

Az Egyesült Államok leglepattantabb térségéből valahogy sikerül kitörnie egy fiúnak, aki elkerül egy menő egyetemre, de élete sorsdöntő pillanatában újra visszahúzza a múltja mocsara és a „család mindenek előtt” jelszó. Nagyjából erről szól Ron Howard filmje. És most mindegy is, hogy az alapsztori, azaz J.D. Vance önéletrajza a Trump-korszak alapkönyve lett (amelyből a demokraták megpróbálták megérteni, kik szavazták meg a volt elnököt, a republikánusok pedig végre fel tudták mutatni „az igazi Amerikát”, amit újra naggyá kell tenni),

az biztos, hogy az ohiói kisvárosban élők számára nem nagyon van olyan, hogy amerikai álom, maximum a különböző szerek adnak valamiféle bódulatot, amitől persze csak minden rosszabb lesz.

A főszereplő nagymamája (Glenn Close lehengerlő alakítása) mondja a fiú barátairól, hogy azok néhány év múlva vagy segélyen fogak tengődni, vagy a sitten lesznek. És valóban.

IMDB / Hillbilly Elegy

Ebben a normává lett kilátástalanságban ugyanakkor a család tényleg mindennél fontosabb, ha az anya őrjöng, vagy a gyógyszer/drog hatása alatt önmagára és másokra veszélyes, akkor a nagymamának vagy az unokának kell megoldania a helyzetet. Egymás életét nehezítik meg és egymás életét lendítik tovább, de valahogy egyik sem túl szívderítő. A film egy történet arról, hogy még akkor is minden marad a régiben, ha néha úgy tűnik, tényleg vannak kisebb csodák, és ki lehet szakadni az örvényből. (BI)

Ezekre a díjakra jelölték: legjobb női mellékszereplő (Glenn Close), a legjobb smink.

Mennyire esélyes? Előbbiben elhozhatja végre a sokszoros jelölés után is mindeddig hiányzó Oscarját Glenn Close, akinek az állandóan cigiző, görnyedt hátú, hatalmas és hülye formájú szemüvegében állandóan morgó-káromkodó Mamaw karaktere erősen belénk ég a film után. A sminkesek munkáját pedig a végefőcím idején értékeljük igazán, amikor eredeti felvételeket láthatunk a valós szereplőkről: azokra bizony megszólalásig hasonlítanak a filmben a színészek.

Pieces of a Woman

„Miközben belepusztulunk a fájdalomba, miért kellene külső elvárásoknak megfelelnünk a gyászunkat illetően? Elindulhatunk-e a gyógyulás felé vezető úton, ha nincsenek válaszaink? Megtalálhatjuk a számunkra legmegfelelőbb módot a gyász megélésére akkor is, ha mások körülöttünk siettetnék ezt a folyamatot? Vanessa Kirby Marthája erre hol némán összetörve, hol üvöltve igyekszik rájönni, de minden pillanatban annyira precíz és intenzív játékkal, hogy azt kell mondanunk: nem elég a Velencei Filmfesztiválon kapott, legjobb színésznőnek járó díj, jogosan emlegetik Oscar-esélyesként is. (…) A Pieces of a Woman nagyon nehezen emészthető, és egészen biztosan nem való mindenkinek, de szerencsére nem az a film, amely az első félóra után kifogyna a fordulatokból, még úgy sem, hogy a lényeg a karakterek fejében, és az ehhez képest változó viszonyrendszereikben történik: az egyik utolsó, tárgyalótermi jelenetre például nagyon hosszú ideig emlékezni fogunk még” – írtuk a 2021-es Oscar-gálán magyarként egyedüliként érintett Mundruczó Kornél filmjéről, amely egy tragikusan végződő otthonszülést mutat meg. A cikk ide kattintva olvasható:

Hol némán, hol üvöltve jelentkezik be Vanessa Kirby az Oscar-díjért Mundruczóék filmjében

Mélyen megrázó film lett Mundruczó Kornél és Wéber Kata Pieces of a Woman-je, amely egy tragikus otthonszülés következményeiről, az elviselhetetlen gyász feldolgozásának útjairól mesél. Shia LaBeouf botránya nagyon nem tett jót a filmnek, Vanessa Kirbyt viszont nem véletlenül emlegetik Oscar-esélyesként.

Ezekre a díjakra jelölték: legjobb női főszereplő (Vanessa Kirby)

Mennyire esélyes? Jó lenne a „magyar sikernek” örülni a gálán, de sajnos annyira erős a mezőny, hogy erre alig van esély.

The United States vs. Billie Holiday

A Hulun debütáló életrajzi film a főszereplő zseniális alakítása miatt kerülhetett be az A-listás filmek ligájába, különben viszont egy nehezen követhető, rosszul súlyozó produkcióról van szó. A Billie Holidayt alakító Andra Day – egyébként egy kiváló R&B énekesnő – ízig-vérig eggyé válik szerepével, ami nem kis feladat, tekintve, hogy a filmben rengeteg a közeli; a kamera élvezettel figyeli Day arcizmainak minden apró rezdülését. Ha megnézzük az archív felvételeket, ezekben a rezdülésekben rendre visszaköszön Holiday mimikája, de ami még fontosabb:

Andra Day megtalálja magában azt a karcosságot, fájdalmat, keserűséget és törékenységet is egyszerre, ami a jazzénekest jellemezhette élete utolsó évtizedében.

IMDb / The United States vs. Billie Holliday

Az 1959-ben májzsugordásban meghalt Holiday hiába volt ünnepelt sztár, aki rendre teltházas koncerteket adott a Carnegie Hallban, magánéletét az őt folyamatosan vegzáló FBI, a rasszizmus, a heroin és az őt kihasználó, bántalmazó férfiakkal szembeni kiszolgáltatottság teljesen tönkretette. A film problémája (amellett, hogy fontos pontokon, például a szerelmi szálat illetően, nem fedi a valóságot) az, hogy össze-vissza kapkodva az időben, egyszerre próbálja ezt a sokféle szörnyűséget tálalni, ezért aztán nem világos, hogy hol is a fókusz. A drogproblémákon? Holiday kizsákmányolásán? A szövetségi nyomozóval való afférján? A jazz démonizálásán? Vagy azon a valóban fontos momentumon, hogy a feketék meglincseléséről szóló, brutálisan odamondó, mégis költői szerzeményét, a Strange Fruitot nem hagyták neki előadni, helyette inkább börtönbe csukták, és még a halálos ágyán is zaklatták a hatóságok narkotikumok fogyasztásáért? (CsH)

Ezekre a díjakra jelölték: legjobb női főszereplő (Andra Day)

Mennyire esélyes? Bár a film mellékszereplői kétdimenziós figurák, Andra Day drámai alakítása valóban Oscart érhet – a Golden Globe-ot már megkapta. Hogy kijár egy díj ennek a filmnek, azt pedig az aktualitása is valószínűsíti, ugyanis idén először lépett hatályba az „afroamerikaiak meglincselését” tiltó törvény, amelyet 84 évvel ezelőtt, Holiday idejében még nem sikerült átverni a szenátuson.

A Fehér Tigris

2009-ben számos díjat elhozott az Oscar-gálán egy szegény indiai fiúról szóló film, amely bemutatta egy módját annak, hogyan lehet kitörni az elképesztő nyomorból a mai Indiában. A Gettómilliomosban egy tévés műveltségi vetélkedő volt ez a mesés kitörési lehetőség. Most a Netflixen mutatkozott be és lett igen népszerű egy másik indiai felemelkedés-történet, amely sokkal súlyosabb utat vázol fel. A Fehér Tigris Aravind Adiga azonos című, Man Booker-díjas indiai regénye alapján készült, amelyben úgy próbálja nagyon tudatosan kiemelni magát a helyi kőgazdagok inas-sofőrjének álló Balram (Adarsh Gourav), hogy alkalmazkodik az urai sikeres, ám velejéig romlott, korrupt, a hatalom és pénz uralta világához, és használja e kétes tudását a saját előmenetele érdekében.

IMDb / The White Tiger

Ahogy az iráni-amerikai rendező, Ramin Bahrani filmje keveri a hollywoodi és a bollywoodi filmnyelvi stíluselemeket, a történetben is keveredik a nyugati és a tradicionális keleti kultúra, legyen szó a családi szerepfelfogásokról, a társadalmi csoportok közti átjárhatatlanságról, a tanulás mobilizációs szerepéről. De miközben kapunk egy képet a 21. századi India nem túl szívderítő, de igazából nem is túl idegen világáról, alapvetően mégiscsak az urak és a szolgák viszonya van a középpontban, ami mindenütt hasonló, gondoljunk csak az Édes Annára vagy, mondjuk a Tehetséges Mr. Ripleyre. Lehet Ön is Milliomos, csak tudás kell hozzá – üzente e Gettómilliomos.

Lehet Ön is sikeres, csak gazemberré kell válni – üzeni A Fehér Tigris.

(BI)

Ezekre a díjakra jelölték: legjobb adaptált forgatókönyv

Mennyire esélyes? Bár láttuk már, milyen hatalmas pályát tud befutni egy indiai sztori, és A Fehér Tigris is erős alkotás, olyan versenytársakat kellene legyőznie az aranyszobrocskáért, mint A nomádok földje vagy a The Father. Talán, ha ez utóbbiak hozzák a többi kategóriát, akkor ezt „megtarthatja” Bahrani filmje.

Ma Rainey: A blues nagyasszonya

Míg mára szinte nem maradt olyan, fehér emberekről szóló Wikipédia-aloldal vagy mínuszos újsághír, amit ne filmesítettek volna meg, a feketék joggal érezhették úgy egészen a közelmúltig, hogy az ő tapasztalataik és múltjuk senkit nem érdekel Hollywoodban (kivéve, amennyiben a rabszolgaságról van szó). Jó példa erre Gertrude „Ma” Rainey élete: a blues egyik legendájáról még úgy sem készült játékfilm eddig, hogy elég lett volna érte nyúlni, hiszen már negyven éve megírták a sztoriját egy Broadway-színdarabban (színpadon Whoopi Goldberg játszotta a főszerepet). De kellett hozzá az utóbbi évek kulturális forradalma, hogy Hollywood elkezdjen olyan feketékről is filmeket forgatni, akik nem rabszolgák voltak.

IMDb / Netflix / Ma Rainey's Black Bottom

A Ma Rainey: A blues nagyasszonyáról sok jót el lehet mondani, mégis van vele egy komoly gond: hogy nem jó film.

Üvölt róla, hogy színpadra írták, nem filmre: ami a színház elvontabb terében működhet, az film sültrealizmusában rettenetesen mesterkéltnek és ügyetlennek hat. A cselekmény ugyan mindössze egy délután alatt játszódik, amikor az öntörvényű, kissé kiállhatatlan Ma Rainey és zenekara felvennék a stúdióban új lemezüket, de a forgatókönyv persze ennél sokkal többet vállal: a párbeszédekből és monológokból kirajzolódik a huszadik század eleji Amerika és az ott élő feketék minden gyötrelmes tapasztalata és a fehérek felsőbbrendűségének minden apró és hatalmas jele. A film nagy erénye, hogy mindez tényleg kirajzolódik a minimalista sztoriból, a nagy hátránya viszont az, hogy bokájuknál fogva odarángatott, minden összefüggés nélkül a kamerába beleszavalt, emelkedett monológok és végtelenül papírízű párbeszédek révén. (KB)

Ezekre a díjakra jelölték: legjobb férfi főszereplő (Chadwick Boseman), legjobb női főszereplő (Viola Davis), legjobb díszlet, legjobb jelmez, legjobb smink és haj

Mennyire esélyes? Ez volt a tragikusan fiatalon meghalt Chadwick Boseman utolsó filmje, így már csak a posztumusz tiszteletadás miatt is biztosra lehet venni a férfi főszereplő díját, de Boseman tényleg nagyszerű a múltbeli traumáit nagyképűséggel hiába leplező, fura zenész szerepében. A címszereplő Viola Davis is megérdemelné a díjat, de ebből az erős mezőnyből aligha őt választják. A technikai díjakra is jó esélye van a filmnek, a látvány végig remek.

One Night in Miami

„Mennyit kell tennie az elnyomottnak, hogy végre embernek tekintsék?” – teszik fel a kérdést Regina King rendezői debütálásának szereplői egy miami szobában, 1964. február 25-én, miután Cassius Clay (avagy később Muhammad Ali) világbajnoki címmérkőzésen ütötte ki a ringben ellenfelét, Sonny Listont. A One Night in Miami ennek a meccsnek az estéjéről szól, de nem egy fergeteges buli képében, helyette négy valós személy, Clay (Eli Goree), az emberi jogi aktivista Malcolm X (Kingsley Ben-Adir), az NFL-sztár Jim Brown (Aldis Hodge) és a soulénekes, Sam Cooke (Leslie Odom Jr.) találkozását, és elképzelt, pattanásig feszült vitáját dolgozza fel arról, vajon mi is sikeres feketék felelőssége abban, hogy célt érjen a polgárjogi mozgalom, kinek milyen eszközökkel kellene a leginkább harcolnia a feketék ügyéért, és ezen az úton milyen tevékenységek válhatnak ijesztően kontraproduktívvá. A szereplők között a kérdést illetően azonban nincs egyetértés, így

a különböző attitűdök és ideológiák harca puskaporos hordóvá alakítja az aprócska hotelszobát, ahová nézőként együtt ragadunk be a figurákkal.

IMDb / One Night In Miami...

Regina King Kemp Powers színdarabja alapján készítette a filmet, ami a tavalyi BLM-megmozdulások tükrében különösen aktuálisnak és frissnek hat, de kissé mintha bátortalanul nyúlt volna az alapanyaghoz. A One Night in Miami majdnem kétórás kamaradrámaként rendkívül nehezen adja magát, de a valóságban megtörtént események beépítésével, a bravúros alakításokon és a heves összeütközéseken keresztül hitelesen, lendületesen beszél a rasszizmusról és az aktív cselekvés fontosságáról. (CzF)

Ezekre a díjakra jelölték: legjobb férfi mellékszereplő (Leslie Odom Jr.), legjobb eredeti dal, legjobb adaptált forgatókönyv

Mennyire esélyes? Leslie Odom Jr. könnyen megkaphatja a díjat a legjobb mellékszereplő kategóriában, de a One Night… valójában a legjobb eredeti dalért járó trófeát zsebelheti be a legkönnyebben – és teljesen jogosan.

Még több kultúra a Facebook-oldalunkon, kövessen minket: