hvg.hu: Miért olyan népszerű manapság a transzgenerációs pszichológia? Hiszen olyan témákat boncolgat, amelyekkel kétségkívül nehéz megküzdeni, ráadásul általában elkerülhetetlen néhány fájdalmas szembenézés.

Koltai Mária: Mióta létezik genetika, pszichiátria, ismert, hogy bizonyos dolgok öröklődnek. Az öröklődés egyetlen természetes rendszere a család, amelynek számos szintje van: a biológiai mellett például a kulturális, történeti és spirituális rendszer. Ezt a rendszert úgy kell megismernünk, hogy különbséget tudjunk tenni a szintek között, és tudnunk kell azt is, hogy ezek a szintek hogyan hatnak egymásra: az az egyik dolog, hogy mit örököltünk, hogy fogyatékossággal élők lettünk, betegek vagy egészségesek, milyen kulturális környezetben nőttünk fel, szegények vagyunk-e vagy gazdagok. De hogy ehhez érzelmileg hogy viszonyulunk, mit kezdünk vele a kapcsolatainkban, a családunkban, akár a sajátunkban, akár a leendőben, hogyan használjuk, nagyon fontos kérdés: terápiába megyünk vele, és megpróbáljuk tisztázni, vagy belebetegszünk és szenvedünk tovább.

hvg.hu: Kimondhatjuk tehát egyfajta tételmondatként, hogy szükséges szembesülnünk az örökségünkkel?

K. M.: A terápiás munkáim tapasztalatai alapján mondhatom, hogy amikor olyan kliensem volt, akinek a tünetei kapcsolódtak egy ilyen családi anyaghoz, akkor teljesen nyilvánvaló volt, hogy addig nem lesz jobban, amíg nem tárjuk fel a transzgenerációs történeteit. Minden pszichoterápiás képzésnél alapkérdés az önismeret, az identitás tisztázása, hogy ki vagyok, honnan jöttem és hová megyek. Az identitás az önbecsülés alapja. De ehhez tudnom kell, mit kaptam az ősöktől, a génektől a szellemiségen keresztül, a viselkedésemen át a hitemig.

Az egyik alaptétel, hogy én egyedüli, különleges, megismételhetetlen példány vagyok a világon – ilyen nincs több, még akkor sem, ha egypetéjű ikerpár tagja vagyok. A másik alaptétel viszont, hogy csak akkor lehetek emberi lény, ha tartozom valahová. Ahogy Böszörményi-Nagy Iván mondja: kapcsolatainkban létezünk.

E két tényező egymáshoz feszülésében alakul ki a személyes identitás: hogy egyszerre vagyok egyedi, megismételhetetlen, ám a pszichológiai fejlődésem során el kell jutnom odáig, hogy beleszülettem egy családba, de én én lettem, határaim lettek, tudom, hogy ki vagyok. Tudom, hogy nem vagyok olyan, mint az apám, az anyám vagy a nagyanyám, ugyanakkor ezzel együtt hozzájuk tartozom, hiszen le sem tagadhatnám: a szemem, a hajam színe, a szokásaim, a gesztusaim az övék is, ráadásul a lekötelezettjük vagyok, hiszen tőlük kaptam az életet, a lehetőséget a fejlődéshez, a táplálást, a ruhákat, a szellemi örökséget. Ha ezeknek a részleteit nem ismerem, akkor csupán szalmaszál vagyok, elfúj a szél.

hvg.hu: Az elhallgatás konzerválja a traumákat, a családi puttony viszont gyakran tele van szégyennel, rejtéllyel, traumával, sőt, horrorral is. Törvényszerű, hogy ezek valamilyen módon hatással lesznek a későbbi generációkra, és időzített bombaként ketyegnek?

K. M.: Ahogy a könyvben is írjuk, a szégyen, a bűn, a függőség vagy az egyéb vétkek hordozóinak kiradírozása a családtörténetből általában sikertelen: mindez úgy működik, mint egy intrapszichés kripta. A lelkembe bele vannak zárva azok is, akiket nem is ismertem. Transzgenerációs fantomok, amelyek újra és újra kísértenek, de ha megismerem őket, ha szembenézek a titkaikkal, a cselekedeteikkel, akkor már tudok velük mit kezdeni. Érzelmileg megszenvedem, mert fáj, mert nehéz. A traumatörténetek épp ezért különlegesek, hiszen az őseim szenvedése bennem is tovább él.

Öngyilkos családokban gyakori, hogy nem mondják el a gyereknek, mi történt, mert így szeretnék megóvni. De a gyerek tudattalanul mindent tud, ott kísértik a történtek, és előbb-utóbb felbukkannak majd, pszichoszomatikus tünetekben, szorongásban, függőségekben, mindenféle patológiában. Úgyhogy nemcsak érdemes, hanem meg kell ismerni ezeket a történeteket. Ha megkeresem a saját utamat, akkor szakíthatok a felmenőim rám való, bénító, borzalmas hatásával, mert érzelmi részvétellel, értő emberként reagálok rájuk, de ezzel együtt képes vagyok elhatárolódni tőlük.

Önként kínálja magát a családi panoráma és a múltbéli történetek, például, hogy igen, az ő anyja meg szegény gyerekágyi lázban meghalt, más nevelte, és sosem kapott olyan szeretetet, amit továbbadhatott volna. És attól kezdve már sokkal nehezebb az anyámra haragudni. És nem azt mondom, hogy anyám egy borzasztó, depressziós ember volt, apám meg egy durva alak, hanem azt, hogy ők is így jártak: nem csoda, hogy ilyenek lettek.

hvg.hu: A megértéssel letehetünk valamit a haragunkból, még úgy is, ha nem tudunk megbocsátani?

K. M.: Ha felmenteni, megbocsátani nem is, de ha megértem az összefüggéseket, a rájuk való hatást, az énrám való hatást, akkor előbb-utóbb megbékélek. Ahogy a könyvben Békési Tímea írja az egymás utáni generációkban felbukkanó alkoholistákról: vannak ugyan öröklött hajlamosító tényezők, de ilyenkor is koncentrálhatunk a megelőzésre. Ha megismerem, hogy nagyapám árván maradt, nehéz sorsa lett, piások között dolgozott, és nem lehetett az, aki, megértem, hogy inni kezdett, és mivel ez szokás lett otthon is, megértem, hogy apám is rászokott. De nem kell, hogy én is ezt tegyem. Én már szabadon dönthetek a józanság mellett.

hvgkonyvek.hu

hvg.hu: Amiről ön beszél, az egy előremutató, tudatos munkafolyamat. De mi van akkor, ha valaki azt mondja: jó, ezt örököltem, ezt hoztam, de úgysem tudom felülírni a családi forgatókönyvet?

K. M.: Akkor úgy marad. Úgy marad, és adja tovább. De ezt egyetlenegy ember sem engedheti meg magának, mert egyrészt a saját élete is egy szenvedés folytatása lesz, másrészt továbbadja a mintát, a viselkedést, a szokást, a modellt, és ez a hozott sors csorog tovább. Minden transzgenerációs terápia esetében óriási jelentősége van a veszteségek elgyászolásának: a halottak, a feledésre ítélt elődök, az elvesztett, traumatikus gyermekkor, a fenyegetettség mind-mind gyászmunkára szorul, annak teljes érzelmi átélésével, az érzelmek megosztásával, történjen az családi, baráti, önsegítő csoportbeli vagy terápiás közösségben.

hvg.hu: Tegyük fel, hogy valaki nagy erőfeszítések árán hellyel-közzel sikeresen korrigál. Ő ezen túl mit tehet annak érdekében, hogy a gyerekeinek minél kevesebbet adjon át ebből?

K. M.: Önmagában az a tény, hogy valaki meg tud változni, mert mondjuk, részt vesz egy olyan terápiában, amelyben feldolgozza a problémáit, az segít, hiszen attól kezdve már nem úgy viselkedik otthon, a családjában és a kapcsolataiban, a gyerekeivel, ahogy korábban. Nem a félelmet, a szorongást, annak a ködét és súlyát terheli rájuk, hanem másképp tud viszonyulni. De az ember történeti lény: a születésünktől kezdve a halálunkig létezik egy történetfolyam, és hogy az hogyan alakul, nem csak véletlen viharok és villámok hatása, hanem az én döntéseimé, az ebben való részvételemé is. Ha ennek a tanulságait elmesélem a gyerekemnek, akkor az egyrészt a legérdekesebb mese, másrészt, ha a gyerek a saját életét egy ismert regényként tudja lapozgatni és olvasni, az egy gazdagabb életre való felkészülést és lehetőséget hoz az ő történetébe is.

Shutterstock

hvg.hu: Amíg eljutunk a szemrehányástól a megértésig, olyan düh dolgozhat az emberben, amitől azt mondja: súlyos károkat okoztatok, nem kérek belőletek többet. Gyakran benne van a családszakadás lehetősége a transzgenerációs terápiákban?

K. M.: A családszakadások mögött általában valóban ilyen okok állnak – ha azonban valaki vállalja a dühét, felismeri az érzelmeit, elfogadja, átéli őket és ki is meri mondani, tehát nem azt mondja, hogy szemetek voltatok, amiért bántottatok, és fütyülök rátok, akkor megkönnyebbül. Csak utána jön a fájdalom. Ebben a periódusban az ember iszonyúan sajnálja magát, de akkor már fel-felmerül, hogy sajnálom a másik felet is. A legtöbb bajunk a titkokból, a hazugságokból, a letagadott érzelmekből származik.

hvg.hu: Testvérek között működhet-e a közös traumafeldolgozás? Alkoholista szülők felnőtt gyerekeinek például egészen más élményanyaga, valósága lehet. Akár a párválasztásban is: az egyikük sziklaszilárd, józan partnereket választ, a másik pedig állandóan függőket, mert mondjuk, kodependens. Nem biztos, hogy ők értik egymást.

K. M.: Ez egy rendkívül érzékletes példa, már a pszichológián belül is külön fejezet taglalja. A szenvedélybeteg családokban generációról generációra leosztódnak gyerekszerepek. Az egyik gyerek lesz a hős, a jó tanuló, a jó sportoló, a maximalista, aki megpróbálja kiköszörülni a csorbát, a másik a bűnbak, aki maga is szerhasználó, a harmadik meg az elveszett gyerek, aki elbújik, fél és szorong. Ők lesznek aztán a kedélybetegek. Az önsegítő csoportoknak elképesztően nagy szerepük van a megküzdésben. A családterápia is hatékony lehet, de nem biztos, hogy rögtön mindenkit le lehet ültetni a másikkal. Az alkoholistának mindig kell külön segítség, a kodependens feleséget kapacitálni kell, hogy menjen el az Al-Anon csoportba, a gyerekekkel meg foglalkozni, hogy felnőttkorukban járjanak el például az Alkoholista szülők felnőtt gyermekei, azaz ACA-csoportba, és próbáljanak megszabadulni a transzgenerációs szenvedélybetegség átkaitól. Testvérek között, ha megvan az a felismerés, hogy olyan fészekből jöttünk, ahol súlyos terheket kaptunk a nyakunkba, és valószínűleg a párválasztásaink, a kudarcos kapcsolataink is összefüggésben lehetnek ezzel, akkor második lépésben szükség van a motivációra is, hogy ezen szeretnénk változtatni. Ha egyéni terápiában eljutnak egyről a kettőre, akkor lehet, hogy utána már közösen is tudnak beszélni arról, hogy te, emlékszel rá, amikor apánk hazajött és szétverte a nappalit? És valószínűleg fognak tudni közeledni egymáshoz.

AFP / B. BOISSONNET / BSIP

hvg.hu: A könyvben egymás után sorakoznak a gazdagabbnál gazdagabb családtörténetek. A szenvedélybetegségek mellett az önfeladás, súlyos balesetek, kínzó féltékenység, de még a történelmi traumák is megjelennek. Mi történik, ha valaki úgy érkezik meg a terápiára, hogy nagyon keveset tud a családjáról, vagy éppen a fontos dolgokról kedveset, mert évtizedek óta a csönd uralkodik náluk?

K. M.: Muszáj utánanézni, amíg még vannak élő családtagok. Én egyéni terápiát sem csináltam évtizedek óta anélkül, hogy egy családfát ne skicceltem volna fel, mert ha nem csináljuk meg, akkor legendárium lesz belőle. A legenda nem hazugság: ha valaki nagyon a fantáziájára hagyatkozik, kiszínezi, elviselhetővé teszi, koherenciát ad a töredezett családi sztoriknak. Az adatokat viszont feltétlenül szükséges megszerezni, amíg még vannak élő családtagok. Aztán jöhet a nyomozás. Ha nincs adat, ki kell menni a temetőbe: milyen születések, milyen halálok, közöttük milyen események történtek? Van, aki a levéltárban is utánanéz, és ha szerencsés, talál dokumentációt.

hvg.hu: Többször is írtunk róla: a koronavírus egy közös trauma, azt pedig érdemes eleve külön tárgyalni, hogy az egészségügyi dolgozók hogyan küzdenek meg vele. Társadalmi szinten vajon hogyan lesz kioldható, kibeszélhető, ami az elmúlt másfél évben történt?

K. M.: Minél egészségesebb egy társadalom, minél inkább benne van a szolidaritás és a közös sors vállalása, annál inkább talál rá lehetőségeket, hogy ezeket kibeszélhesse. Az, hogy másfél éven keresztül fenyegette valami az életünket, és korlátozni kellett azt a természetes igényünket, hogy kapcsolatokban létezünk, azt, hogy a szeretteink egyik héten még voltak, a következő héten pedig már nem, egyértelműen traumának nevezhetjük. Családokban, munkatársi közösségekben, baráti társaságokban mindenképpen érdemes megosztani az ezzel kapcsolatos érzelmeket, a félelmeket, ha lehet. Szerintem lehetséges, ha van erre egy társadalmi hajlandóság – és akkor nem járunk úgy, mint a transzgenerációs atmoszférában, hogy sumákolunk, hazudunk, mellébeszélünk, és állandóan ott van ez a köd, ez a méreg a levegőben. Az a felelősségünk, hogy ne legyen ott.

A Transzgenerációs történetek - Örökül kapott traumák és feldolgozásuk című kötet szerzői: Balogh Klára – Bárdos Katalin – Békési Tímea – Hardy Júlia – Koltai Mária – Korbuly Ágnes – Tóth Borbála. Június 8-án virtuális HVG Extra Pszichológia Szalon a könyv és HVG Extra Pszichológia magazin szakértő szerzőivel, beszélgetés Koltai Máriával és Kőváry Zoltánnal. A részvétel ingyenes, az eseményre regisztrálni ide kattintva lehet.