„Több mint tíz éve merült fel a menedzseremben, Mentler Krisztinában a gondolat, hogy kellene írnunk egy zenés darabot Bulgakov Molière-drámájából Kocsák Tiborral. Hál’ istennek, akkoriban már lejártak a darab szerzői jogai, így elég szabadon nyúlhattunk hozzá” – emlékszik vissza a kezdetekre Bródy János.
A főszereplőket, az alapvető szituációkat, cselekményszálat megtartották, volt, amit kihagytak, volt, amit hozzátettek. „Végül egy nagy, kétfelvonásos zenei színpadi mű készült el, amelynek a műfaji besorolását muzikomédiának neveztük el.”
Bulgakov darabja és a Képmutatók is alapvetően a művészet és a hatalom rendkívül bonyolult viszonyáról szól. „Arról, hogy a hatalom számára fontos a művészet, mert az igazolhatja a működését, a művésznek pedig folyamatos erkölcsi dilemmát jelent, hogy mennyiben működhet együtt, akár még az őt támogató hatalommal is” – mondja Bródy.
Mindezen azonban a nézők egyelőre nem gondolkodhatnak el, ugyanis bár évek óta kész a mű, nem volt bemutatója.
Bródy János (b) és Kocsák Tibor
Jakó Barbara
Megrendelve, visszautasítva
„Lehet, hogy azért, mert nem akadt olyan igazgató, aki a hatalom és művész viszonyát ebben a kontextusban ábrázolni szerette volna. De az is lehet, hogy az én személyem adott okot a visszautasításra, mert azt gondolják, a jelenlegi magyar uralkodót próbálom nehéz helyzetbe hozni. Mondjuk, meg kell jegyeznem, hogy a darabban a király egy felvilágosult és művelt uralkodó, aki valójában tényleg támogatja és szereti a művészeteket, csak a politikai kényszerűség miatt fordul egy ponton Molière ellen” – morfondírozik Bródy a bemutató elmaradásának vélt okairól.
A darab megírására még Kerényi Miklós Gábor, az Operettszínház korábbi igazgatója biztatta a szerzőpárost, majd az ő utódja, Lőrinczy György le is szerződött velük. Akkor nagyon úgy tűnt, hogy meglesz a bemutató, már úgynevezett open readingre (amikor félnyilvánosan a szakmának bemutatják a kész darab egyes jeleneteit) is készültek, de jött egy újabb vezetőváltás 2019-ben.
Az új igazgató, Kiss-B. Atilla azonban úgy ítélte meg, hogy a darab nem illeszthető be az elképzeléseibe. Hivatalos közleménye szerint a döntésben nem politikai okok játszottak közre, de hogy milyen okok, az azóta sem derült ki.
A király és a színházcsináló
Bulgakov egyébként valóságos történetet írt meg először kisregényben, aztán drámában. Molière ugyanis nagyon sikeres, a király által is támogatott színházat vezetett a Palais-Royalban az 1600-as évek második felében, miután vidéki társulatával felküzdötte magát a fővárosba. Vígjátékai hihetetlen sikeresek lettek, a Napkirály a tenyerén hordozta a művészt. Ám végül mégis a politikai ármány áldozata lett.
„Úgy tűnik, hogy a Tartuffe bemutatója után tört ki a skandalum, mert a főszereplő álszent viselkedésében néhányan a legfelső körökből magukra ismertek. A történet szerint először a párizsi érsek állította le az előadásokat, és kezdte el vádolni a színházat mindenféle istentelenségekkel. Egy darabig még a király megvédte az általa kedvelt szerzőt, és újra engedélyezte a Tartuffe bemutatását, de a Molière elleni rágalomhadjárat – mondhatni, korabeli karaktergyilkosság – egyre csak erősödött, végül célhoz is ért” – magyarázza Bródy.
A Bulgakov-darabban – és a Képmutatókban is – emellett fontos szerep jut egy szerelmi szálnak és egy vérfertőzésvádnak is (a vád alaptalannak bizonyult), és az is kiderül, hogy tulajdonképpen minden szereplő képmutató.
Kocsák Tibor (b) és Bródy János
Jakó Barbara
Felemelő vég
„Ez alapvetően egy tragikus történet, de mi megpróbáltuk egy kicsit a korabeli zenés színház, a commedia dell’arte stílusába átültetni” – magyarázza Bródy. Mivel a zenés színház elsősorban mulattatni akar, úgy alakították a darabot, hogy a vége felemelő, a művészet diadalát hirdető befejezés legyen.
A zeneszerző, Kocsák Tibor is hasonlóan gondolkodik. Mint mondja, ő eleve azokat a fajta musicaleket szereti, amelyek az opera-drámákhoz hasonlóan építkeznek, korábbi műveit is (többek között a Légy jó mindhalálig- vagy az Abigél-adaptációt) drámai darabokból írta.
„Arra gondoltunk most is, hogy ne egy szokásos musical legyen a Képmutatók, amiben vannak a dalok, utána kis jelenetek, majd még egy dal és így tovább. Itt a zenének is van dramaturgiai funkciója, drámai emelkedettsége, a sztorinak megfelelő motívumrendszere” – magyarázza a zeneszerző.
A zene egy része már meghallgatható
Mindenesetre, ha a darabot egyelőre nem is lehet színházban látni, az abban szereplő dalok egy része (a 32 dalból 14) október 18-ától CD-n és a streamingszolgáltatókon keresztül hozzáférhető.
„Öt év várakozás után vettünk egy nagy levegőt, és saját erőforrásból felvettük azokat a dalokat, amelyek nagyjából felvázolják a darab keresztmetszetét, illetve kiadjuk a teljes szövegkönyvet is” – mondják. Két dalhoz videóklip is készült.
Énekeseknek „a musicalvilág krémjét” – Polyák Lillát, Gubik Petrát, Peller Annát, Zöld Csabát, Mészáros Árpád Zsoltot, Kocsis Dénest, Szabó P. Szilvesztert, Posta Victort, Serbán Attilát, Kerényi Miklós Mátét – kérték fel.
„Mindannyian elsőre vállalták a felkérést, lubickoltak a feladatban, és nagyon jó hangulatban készültek el a felvételek” – mondja Kocsák.
A szerzők azt remélik, hogy a CD és a szövegkönyv felkelti a közönség érdeklődését, és akkor talán majd valamelyik színház is bevállalja a bemutatót. Nehézség, hogy egy ilyen zenés darabhoz nagy apparátus kell, a szerzők pedig nem engednek a minőségből.
Kocsák Tibor emlékeztet arra, hogy annak idején, a hetvenes évek elején, amikor a Jézus Krisztus Szupersztárt senki nem akarta bemutatni, kiadták kislemezen annak néhány dalát. Amikor a közönség megismerte és megszerette a dalokat, állandóan szóltak a rádiókban, hamarosan megszületett a kirobbanó sikerű színházi bemutató és film is.
Az ugyan egy másik évszázadban volt, és egy másik, sokkal nagyobb országban, de azt remélik, talán itt és most újra működhet ez a modell.
A Képmutatók-album a Spotifyon itt hallgatható meg:
