A tavaly elhunyt kenust, Kolonics Györgyöt megidéző kiállítás rendezői a sportszociológiában jól ismert kultuszépítés szabályai szerint jártak el. A szociológiai szakirodalom egyetért abban, hogy az emberiség „hősigényét” a mérkőzésekről, versenyekről szóló tudósításaiban szinte kizárólag a drámai történésekre fokuszáló média elégíti ki, mintát adva egyben a hősies viselkedésre.
Jelképesnek nevezhető, hogy a tavaly, az olimpiai felkészülés hajrájában tragikus hirtelenséggel elhunyt Kolonics György kenubajnok emlékkiállítása éppen egy fővárosi bevásárlóközpontban nyílik meg a héten. „A fogyasztói társadalmakban a sport áru. A nagy bajnokok, az éljátékosok adják el a terméket, a sportolók körül spontán vagy gerjesztett módon kialakult kultuszokra pedig a piac szabályai szerint karakteres márkák (brandek) építhetők fel” – vázolja az El Diego kultusza című, 2007-es tanulmányában a modern sport marketingmechanizmusait Alan Bradshaw, a Londoni Egyetem menedzsmenttanszékének vezetője. A brit marketingszakember a jelenleg az argentin labdarúgó-válogatottat irányító Diego Armando Maradona példáján világít rá arra, hogy a sportolói mítoszok tulajdonképpen a kora középkori szent- és ereklyekultuszok új, tömegkulturális változatai. Az 1984-től hét éven át Nápolyban játszó, a városnak többször bajnokságot, illetve különböző európai kupákat nyert focifenomén esete azért is tanpélda, mert a szurkolók által építeni kezdett lokális tiszteletből nőtt – csecsebecsékkel, mezekkel, szobrocskákkal, kitűzőkkel, életrajzi könyvekkel, hanglemezekkel és szinte folyamatos médiajelenléttel megtámogatott – „világvallássá”. Nápolyban, ahol pizzák, áriák és közterek is viselik a sztár nevét, az 1980-as évek végén utcai ereklyetartót állítottak neki a Napoli fanatikusai, ahogy illik, hajszál- és könnycsepp-relikviákkal. (Az ennek nyomán 1998-ban Argentínában alapított „Maradoniánus egyház” ma már világszerte százezer tagot számlál.) A Dél-Európa- és Dél-Amerika-szerte a szegénysorból világsztárrá válás szimbólumának tartott, közrajongásnak örvendő csatár személye – akinek drogoskarrierjét is elnézik – ezt követően keltette fel a tömegszórakoztatás iparosainak figyelmét.
Kolonics György és Kozmann György a szegedi Kajak-Kenu Világbajnokságon 2006-ban © MTI - Illyés Tibor |
Magyarországon ezzel ellentétben inkább csak haláluk után válnak a sportolók mitikus hősökké. Amint ezt példázza a barátok és rajongók által mécsesekkel és fényképes táblával díszített Kolonics-stég spontán zarándokhellyé válása is a Kis-Dunán. A csepeli plázában e héten nyíló tárlat már „ezt a kultuszkezdeményezést intézményesíti” – véli Dóczi Tamás sportszociológus. A már idézett Bradshaw megfogalmazásában: a különböző sportági múzeumok, a halhatatlanok csarnokai, a sportolói emlékszobák voltaképp a nagyérdeműnek a szakralitás utáni – nem épp új keletű – vágyát elégítik ki. A Kolonics karrierjét megörökítő harminc fotótabló, az érmeket, edzésnaplókat, kenulapátokat is bemutató 15 vitrin, a Kolonics-interjúkat és a fontosabb versenyeket játszó tévékészülékek – a legjobb szándék mellett is – e gépezet alkatrészei.
„Már a modern versenysportok hajnalán, a 20. század első harmadában létezett egyfajta sportmarketing, ám az még inkább csak a bajnokok ajnározásának nevezhető” – mondja Bodnár Ilona, a Testnevelési Egyetem sportszociológusa. Akkor az egyes sportágak népszerűsítésén, a szurkolói identitás kialakításán volt a hangsúly. A már idézett Dóczi Tamás ennek kapcsán az Angliában az 1900-as évek elejétől a cigarettásdobozokhoz mellékelt, játékosokat, csapatokat vagy „felejthetetlen jeleneteket” ábrázoló futballkártyákat említi, amelyeken keménymag-generációk sora nevelkedett. Ezek mintájára pár év múlva a kontinensen, így a magyar trafikokban is árulni kezdték – képeslapok, kártyakollekciók formájában – a modern sportbiznisz utóbb egyre több tárgytípust magába foglaló csecsebecsearzenálját.
A korabeli magyar emléklapok sztárjai, a legendás ferencvárosi, majd MTK-focista Schlosser „Slózi” Imre vagy a hölgyek örömére előszeretettel „sokszorosított” Európa-bajnok úszó Bárány István még nem váltak popkulturális ikonokká. Őket ugyanis nem kapta fel a tömegszórakoztató média. Az első sportolói személyi kultusz a sportszociológiai szakirodalom szerint a 100 méteres gyorsúszás egyperces álomhatárát 1924-ben áttörő magyar származású amerikai Johnny Weissmüller köré szövődött. Igaz, neki is csak az ötödik, 1928-as olimpiai aranya után, amikor felcsapott modellnek, majd filmszínésznek. A médiaszereplését alsóneműk és úszóruhák reklámozásával kezdő Weissmüller, mint ismeretes, Tarzanként hódította meg a nagyközönséget, és ezzel – legalábbis a szociológusok szerint – megalapozta az úszás máig tartó népszerűségét. Hosszú életű kultuszára jellemző, hogy – nem messze a szülőhelyeként számon tartott Temesvár melletti Szabadfalutól – a román határ közelében található szerbiai Medjában 2007-ben, 1984-es halála után 23 évvel, szobrot emeltek a tiszteletére.
„A sportolói kultuszok a nemzeti önkép kialakításában, formálásában is fontos szerepet játszanak. Az idolok ugyanis az adott nemzet saját magáról alkotott képét, vonásait tükrözik” – említ egy másik típust Bodnár Ilona. Puskás Ferenc mítoszának lényege a csibészséggel megspékelt kreativitás, a sport művészetté emelése, amit sokan szívesen azonosítanak a magyar virtussal. Az 1960-as évek végének, az 1970-es évek elejének futballcsászára, Franz Anton Beckenbauer pedig higgadt, mértéktartó, sportszerű, technikai és taktikai szempontból egyaránt fölényes játékával támogatta meg a második világháború után sokáig igencsak gyengélkedő német identitást, akárcsak a brazil labdavirtuóz Pelé hazája önképét. Más kérdés, hogy bár már az 1936-os olimpián szenzációs győzelmet kivívó fekete bőrű atléta, Jesse Owens is mindent megtett érte, az amerikai afroamerikaiak emancipációjában csak a Cassius Clay néven anyakönyvezett Muhammad Ali játszhatott főszerepet. Ő az ökölvívásban az 1960-as római olimpián elnyert aranya után, profiként vált polgárjogi ikonná. Az egyik első volt, aki – igaz, visszavonulása és Parkinson-kórja után – piacosítani is tudta nimbuszát: nevéért négy éve 50 millió dollárt fizetett egy cég, sportpályafutásának relikviái pedig dollárszázezrekért kelnek el az árveréseken.
Alit persze az elektronikus tömegmédia „csinálta meg”, megelőlegezve a mai sztársportolók korszakát, amelyben a hajviselettől a magánéletig szinte minden aprólékosan megtervezett médiakreálmány. „David Beckham, Cristiano Ronaldo focisták vagy Anna Kurnyikova teniszező egyúttal gazdasági vállalkozások is. Náluk már nemcsak a sporttudás vagy a személyiség, hanem a külső, a fotogenitás, sőt a szexepil is számít – tehát az eladhatóság. A szurkolók, vagyis a kultusz hívei pedig már nem egy jól meghatározható lokális vagy etnikai körből kerülnek ki, hanem az internet révén bárhonnan” – állítja Bodnár Ilona. A szociológiai szakirodalom ugyanakkor egyetért abban, hogy az emberiség „hősigényét” a mérkőzésekről, versenyekről szóló tudósításaiban szinte kizárólag a drámai történésekre fokuszáló média elégíti ki, mintát adva egyben a hősies viselkedésre. A modern héroszok ugyanakkor túlnyomó többségükben még mindig férfiak, tovább éltetve ezzel a macsóság (ma már olykor karikatúraszerű) mítoszát.
VAJNA TAMÁS
Azokat, akik csak a Stranger Thingsből ismerik, összezavarná, hogy miket művelt a karrierje kezdetén Paul Reiser. Korábbi rajongóit például azzal lepte meg, hogy feltűnt az Aliens gonoszaként. A veterán komikussal pályafutása cikkcakkjairól, Jerry Seinfeldről, Lisa Kudrow-ról és Eddie Murphyről is beszélgettünk. És arról is, miért tartotta hülyeségnek a Jóbarátokat.
A Tisza Párt elnöke legújabb bejegyzésében kifejezetten a fideszeseket szólította meg.
Ez az a fegyver, amely alkalmas lehet Irán nukleáris létesítményeinek megtámadására.
