Az első világbajnokságokról

„A válogatott keretbe 1987-ben kerültem be először. Akkoriban még nem is rendeztek minden évben vébét, a következő 1989-ben volt, Ausztráliában, ez talán elmond valamit a szintről, ahol akkor tartott a magyar hoki.

1990-ben még rosszabb volt a helyzet, a C-csoportban lettünk hetedikek.  Az akkori hokiban leginkább az egyéni képességek számítottak. Taktikailag rendesen elmaradtunk a többiektől, az ún. „jó kis spílerek” határozták meg, hogy milyen egy csapat.

MTI/AP

Akkor kezdődött a sportág alulról építése, Sárközy doktor minden pénzt az utánpótláshoz irányított, mert jött fel az új generáció. A felnőttekkel gyakorlatilag nem foglalkozott senki, mást ne mondjak, én úgy játszottam már a válogatottban, hogy mellette még dolgoztam.

Viszont pont a 90-es világbajnokság előtt már szerveztek edzőtábort, a BS-ben készültünk, ez volt az első komolyabb felkészülésem. Jól kis is nyiffantunk: addig egész szezonban volt vagy 20 meccsünk, ekkor meg két hét alatt játszottunk hét edzőmeccset. Örültünk, hogy hű, de profi felkészülés, aztán mire kezdődött a vb, kipukkantunk, mint a lufi.”

A „hőskor” feltételrendszeréről

„1988-ban Kanadába mentünk ifi-táborba, családoknál laktunk. Az én családomban a férj műkorcsolya-javítással foglalkozott. Amikor meglátta a korcsolyámat, azt mondta, ilyennel nem is lehet korcsolyázni. Fogta, hogy megjavítja. Végül egész éjjel dolgozott. Mindent ki kellett cserélnie, nemcsak a pengét élezte: átvarrta a külsejét, kivette a belsejét, új bőrt rakott bele, gyakorlatilag csinált egy új korcsolyát. Mert amilyen eredetileg volt, olyannal náluk már tizenöt éve nem korcsolyázik senki.

MTI/EPA

Lestük, hogy kivel lehetne a külföldi srácok közül elcserélni az ütőinket. Ma meg már névre szóló ütője van az ifi játékosnak is. Ha a cipőfűzőmön csomó volt, úgy hordtam, amíg el nem szakadt, ma a fiatalok reklamálnak, hogy miért nincs vakszos cipőfűzőjük.

Akkoriban az A-csoportban szereplésről úgy álmodtunk, ahogy egy lottó ötösről álmodik az ember. Hogy hú, milyen csoda lenne, de hát tudjuk…  Saját magamon mosolyogtam, ha néha ilyeneken kaptam magam.”

A külföldi edzőkről

„A 90-es évek második feléig vegetáltunk a C-csoportban, aztán elindult felfelé a hoki. Nagy differenciát jelentettek az első minőségi külföldi edzők, Spisak, Jasko, aztán persze Cortina. Ők adták meg az első nagy lökéseket a váltás felé.

Az első pillanattól az utolsóig mindenre odafigyeltek és megtanítottak minket is odafigyelni. Addig bementünk a jégre, edzettünk, ledobtuk a cuccot és hazamentünk. Tőlük megtanultuk, mi az: odafigyelni a táplálkozásra, de még az öltözködésre is.

Megtanultuk, mi a fontos és mi nem az. Marha büszkék voltunk, hogy fekve kinyomtunk az edzőteremben 120-150 kilót. Kiderült, hogy pont erre speciel semmi szükség. Ellenben 200-220 kilóval guggolni, arra van. Specifikusabbá vált a felkészülés, profibb lett minden. És akkor még a mentalitásukról nem is beszéltem.”

Az új idők sikereiről

„Az elején mindenki lenézett minket. Tényleg mindenki. A norvégok, a szlovákok, bárki, akivel találkoztunk. A respekt-teremtés a mai napig tart, de döntően Szapporó változtatta meg a helyzetet.

Hirtelen mindenki tudott rólunk. Amerikában egy campen egy svájci játékos jött oda, hogy ott volt az oroszok elleni edzőmeccsünkön az A-csoportos vb előtt. Valószínűleg Kovalcsukot ment megnézni, nem Kangyal Balázst, de akkor is tudta, mi az a magyar válogatott. Mutogattak ránk külföldi szereplésekkor. Itthon is azóta ismernek meg, tegnap egy áruházban az egyik polcnál megállított valaki, hogy tudja, ki vagyok, szurkol a fiúknak hét végén. Arrébb mentem egy másik polchoz, ott is odajött másvalaki.

MTI - Koszticsák Szilárd

Szapporónak ez a hozadéka. Sikersport lett a hoki és talán egyre több gyerek kezd el jégkorongozni.

A mai fiatal hokisok másba születtek bele, de hogy mire viszik, az éppúgy csakis rajtuk múlik, ahogy a mi pályánk is rajtunk múlt. Én addig jutottam, ameddig eljuthattam, lehetett tudni, hogy nem fogok 100 meccset játszani az NHL-ben. Nekem még disszidálnom kellett volna 88-ban, amikor Kanadában néhányunkat győzködtek az ottani edzők, hogy maradjunk ott.

A mai srácoknak kézzelfogható közelségben van egy draft, olyan közegben játszhatnak, ami bárit lehetővé tesz. Ha akarják. Ha nem feszegetik a határaikat, akkor maradnak, ahol vannak. Én hiába feszegettem volna a saját határaimat, nekem ennyi adatott: játszhattam az EBEL-ben meg az A-csoportban.”

A mostani esélyekről

„A maximumot várom. Azt, hogy az első pillanattól az utolsóig éles meccseket játsszanak a fiúk, mindent tegyenek ki a jégre, aztán hogy az mire lesz elég, majd elválik.

A stabil A-csoporttól még messze vagyunk, a körülmények egyszerűen nem tartanak ott. De az alapját egy későbbi A-csoportos tagságnak az adja meg, hogy a maiak hatására hányan kezdenek el hokizni.

A motiváción múlik minden. Ha az apuka jobban akarja, hogy hokis legyen a gyerek, mint maga a kissrác, akkor hiába vesz neki névre szóló botot vagy akármit. De ha megszereti, pár év múlva eggyel több Sofron mehet ki akár Amerikába vagy eggyel több Bartalis jön haza a válogatotthoz Svédországból.”