Ami írok, azt a versenyek első napjának délelőttjén írom, érzésem szerint nagy napja lesz ez az Észak-Koreai Népi Demokratikus Köztársaság fegyveres erőinek, mint ahogy az olimpiák második világháború utáni történetében az első nap szinte mindig az. Kezdődnek a sportlövészet versenyszámai, és tartanak az első héten, némelyik majd a versenyek második hetében kerül sorra.

Yi Siling

AP / Rebecca Blackwell

Ebben nagyon otthon vannak, és szereznek számos érmet, köztük számos aranyat, és egy ideig ott lesznek majd a nemzetek éremtáblázatának első felében.
A sportlövészet nyilvánvalóan valamiféle tradicionális okok miatt az olimpiai versenyeknek az a sportága, amelyikben az úszás és az atlétika után a legtöbb érmet lehet nyerni, és ők nyernek is. Ezek a sportolók, nők, férfiak, többnyire katonatisztek, egész életük a célratartás, majd pedig az elsütés, korábbi olimpiákon és általában a világversenyeken, különösen a puskás számokban buktára verték a világot, aligha lesz ez másként. Semmiféle, pláne nem politikai összefüggést nem akarok keresni, de nyomukban jönnek a kínaiak, majd pedig a dél-koreaiak, aztán a többiek.
Nagy valószínűséggel ez lesz a helyzet íjászatban is, azzal a különbséggel, hogy ott a két Korea közti sorrend fordított.

Ami a mi éremesélyeinket illeti, mindösszesen tizenhat-tizennyolc környékére tehető, ennek harmada az aranyesély, vagyis öt-hat aranyesélyünk van, ennek pedig az utóbbi évek keserű tapasztalatai szerint a fele szokott bejönni, vagyis kettő-három. Kevésnek látszik, hiszen jó esetben a kajakosok maguk nyerhetnek ennyit, csakhogy egyre kevesebb a jó eset, és a két olimpia közti időben világversenyeket nyerő magyarok az olimpiákon hátrébb kerülnek.

Fazekas István

Ez a szikár valóság, meg az, hogy lassan nem lesz olimpia, ahol ne lenne magyar dopping-eset. Bízva abban, hogy a játékok során már nem bukik meg honfitársaink közül senki - ebben azért nagy tételben nem fogadnék -, leszögezhetjük a józanító tényeket: még el sem kezdődött a verseny, négy versenyzőnk máris kiszállt. Egy diszkoszvető nemrég, egy vízilabdás és egy evezős már korábban, mígnem három napja egy újabb dobóatléta. Ez elég sok, egy nem túl népes nemzeti csapatból. Az okokat, vagy inkább a kifogásokat az 1988-as szöuli bukások óta jól ismerjük: a nem elég megbízható orvosi háttér, direkt valószínűtlen időpontokban csapnak le a WADA ellenőrei versenyzőinkre, továbbá hurutra és köhögésre szedett szerek, amelyek nem szerepeltek a doppinglistákon. Az athéni – ha szabad így fogalmazni -, tömeges bukás a magyarázatoknak már újabb merítését kínálta, amennyiben a magyarázkodások nemzetkarakterológiai elemekkel dúsultak: Athén óta minden további nélkül hülyét csinálunk magunkból, amikor a kevés vizelet produkálását összekapcsoljuk a kis nemzetek elleni tendenciózus doppinghadjárattal, innét pedig egy lépés, és a vizeletminta kérdése Trianonhoz, és úgy általában is, a turáni átokhoz kapcsolható. Kapcsolják is, sokan. Versenyző, Ausztriába elszármazott ügyvédnő, valamint a Magyarok Világszövetsége.

MTI / EPA

A versenyek előtti héten érdekes interjú jelent Maarten Bottenburggal, az Élet és Irodalomban. A szociológus úgy nyilatkozott, hogy normális fölfogású közegben egy olimpiai aranynál többet ér húsz negyedik hely, az többet mond egy ország sportkultúrájánál. Igen érdekes kérdés, és hajlok arra, hogy azt mondjam: nem igaz. Nem szeretnék fölsorolni örök második helyezett versenyzőket, nem szeretném fölidézni nyilatkozataikat, amelyek többnyire arról szólnak, hogy most, évekkel, évtizedekkel később lázas hajnalokon arra riadnak, hogyan kellett volna megnyerni a döntőt. Ha akkor tíz méterrel korábban nyitja a hajrát, ha ott, akkor korábban indul ki a kapuból, ha akkor nem a bal alsót célozza, hanem jobb felsőt. Nem mondom, mert ezek egytől egyig fájó sebek.

Ne feledjük így, a versenyek elején: a sportban nem mindig van igazság, sőt!