A Pride volt az Orbán-rendszer temetési menete
A rendszerváltás idejének hangulatát lehetett érezni abban a tömegben, ahol a legtöbben legfeljebb gyerekek voltak akkoriban.
Az már régen, nagyon régen nem úgy van, hogy minden, ami magyar. Sem nem mangalicakolbász-karika, sem nem a biztos tájegység – mi vár a domb mögött –, sem nem az áldott pöfögéssel zakatoló kisvasút. Nem úgy van, hogy föltétlenül és vakon, mint Verebes mágus után Híres Gábor. Hanem hogy mindinkább hunyorogva, bizonytalanul és minden eshetőségre készen, hogy például hiába hoztam az örömhírt Jézus Urunk góljáról – bal külsővel, harminc méterről rúgta –, de már megint meg fog marni az az ázott, kis fekete dög, asszonyom. Egyszóval készen arra, hogy megint becsap a vágy, a szeretet, a ragaszkodás tárgya, és nemcsak becsap, de el is árul.
Hazám, te Hegedűs István hadnagy.
És dehogyis pesszimizmus ez, inkább afféle hazafias rutin.
Érdekes, hogy a labdarúgásban milyen jelentékeny mértékben nőtt a hazugság tartománya – bűvészet és operettszínházi tempó, iszonyatos pénzügyi relációk és dopping –, miközben egyre inkább gyakorolja kötelességét a jóra, a szolidaritásra is. No racism. Meg az a gyönyörű kép, ahogy Juanfrant vigasztalják a szurkolók a San Siróban, csak ő hagyta ki a tizenegyest a BL-döntőn, kapufa, miatta nem, újra nem az Atletico, 31 éves öreg róka, gyermekei vannak, úgy játszott, mint az Isten, és sír a sálas bírái előtt. Nem véletlenül gyilkolnak szurkolókat a vallási elvakultak, illetve gondoljunk arra, hogy a labdarúgásnak nagyobb és komolyabb a befolyása, mint Soros Györgynek, ez még a felcsúti gólbarlangban is megnyugvással érhet föl.
Nekem tehát kérdés, miért szurkoljak a magyar csapatnak ezen az Eb-n, mire föl tegyem ezt többszörös becsapottként és elhagyottként, a magyar labdarúgás árvájaként, könyörgök, akasszuk föl. Jó, csak egy, egyetlen példát hozok: ha VIP-jegyet és páholyosat adna nekem a tündér egy magyar válogatott meccsre, miféle alakok mellett kellene üldögélnem.
Egyébként pedig mérlegelhetek bárhogyan, úgysem a napfényes elmém dönt. Illetve az eszem eldöntötte, azt jelentette ki egyértelműen és határozottan, hogy nem, így, ilyen körülmények között nem szurkolsz, viszont vannak nagyobb hatalmak nála. Mert el fogja dönteni a lelkem, aki örömlány, és örök idealista, és néha Margónak nevezem, Villon után. Odabent dönt valaki, az idegpályák ágas-bogas hálózatában, hogy amikor magyar helyzet lesz – lesz? – egy izlandi, egy osztrák kapu előtt, vagy amikor Böde Dani szembenéz Ronaldóval, és lassan megmarkolja a nyakát, akkor emelkedni kezd a szívem, mintha egy szép, MMA-s kéz tolná mind magosabbra, az égi stoplik ragyogásába und so weiter. A szurkolás egyébként azért nagyszerű dolog, mert annyi mindenre ad fölmentést. Például fölment a butaság alól. Ha szurkoló vagy, elfogultnak lenni érdem és kötelesség. Az őszi román–magyart Zentán láttam, kedves ismerősöm elvitt egy ódon hangulatú helyre, amit a helyi B-közép töltött meg – fanatikus Fradi- és Bayern-szurkolók, akik nemhogy az Üllői útra elutaznak, de még Münchenbe is, saját pénzen, kapargatva. Mielőtt beléptünk volna, az ismerősöm megszorította a karomat, ide figyelj, itt nincsen magyargyalázás. Érted, ugye? Bólintottam.
A minap találkoztam a lépcsőházban az egyik BL-meccs után a roppant idős, máskülönben higanymozgású Marika nénivel, aki valószínűleg a NASA alkalmazottjaként időzik közöttünk, és minden gázleolvasóról profilt készít, és a gyanúsabbak képeit ki is ragasztja a ház falitáblájára. Marika néni, mondtam neki, ne haragudjon a tegnapi üvöltésért, a szívem diktál ugyanis. Nem baj, kisfiú, csak ne ugorj föl a svéd foteleddel minden szögletnél fejelni, jó? – és eltipegett.
Szóval bármennyire izgat a hazaárulás mindennemű alkalma, el kell ismernem, hogy vannak biztató jelek. Tetoválásban és frizurában most már fölvesszük akárkivel a versenyt. Ó, hol van már a jó Sebők Vili ötliteres zselésvödröcskéje, ami meccs előtt kiürül?! Német edzőnk van – és nem Lothar. Ez is fontos. Dárdai Pál is fontos. Ezek a fiúk, a játékosok többsége már a gyermekeim lehetnének, nézhetek rájuk, mint apa a fiaira, esetleg mint anya az ő drága fiaira, ha nem vetem meg a posztmodernt. Nem vetem meg. És tényleg, mondom is, kérem, hogy de ne őket bántsátok, mert ők tehetnek a legkevésbé arról, ami van, erről a korrupt, urambátyám, rasszista és homofób... abbahagyom, relax.
Tehát nem akarok szurkolni, de fogok.
Ez a mindjárt megkezdődő torna – melyet egyre több feleség és édesanya is erősen vár – európai vetélkedés, Európában rendezik, egy fenyegetett, többször megtámadott országban, ahol nemcsak a játékosok, a stáb, a szurkolók hada, a rendőrség mindenféle alakulatai, az elhárítás, a sörgyáros, a pizzás, a moteltulajdonos és az izlandi szerelmi szokásokból is fölkészült montmartre-i kurva készülődik lázasan, hanem a terrorista is. Bérelt lakásának ablakából talán rálát a stadionra, rágyújt, visszahúzza az olcsó, régen mosott függönyt. Európában leszünk, amit szeretettel lapogat a magyar bugris furkósbotja.
Végezetül pedig még annyit, hogy nekem Nagy Ádám mellett Szalai a kedves játékosom. Azért is, mert pocsék idénye volt, mert bántják, és mert tudom, milyen ez. Szalai Ádám a mi emberünk, sokkal inkább, mint bárki más. Nem gúnyolódom rajta. Tényleg nem. Hogy milyen régen nem rúgott gólt. De mégis mennyi mindent megtett, csak azért, hogy itt lehessünk.
A szerző író, az ÉS munkatársa
