Az olimpiák műsora szinte folyamatosan változik: idén 46 különböző sportágban mérkőznek meg a versenyzők, ezek közül 2021-re került be programba a gördeszkázás, a sportmászás és a karate, a 2024-es párizsi játékokon pedig érkezik a breaktánc is. A szervezőbizottság igyekszik haladni a korral és becsábítani a fiatalokat is az újkeletű sportokon keresztül,

a múltban azonban több olyan játék is volt, amely mai szemmel legalább olyan szórakoztató lehetne, mint az újonnan beemelt sportágak.

Küzdősportok: száz éve nincs bottal verekedés és izlandi birkózás az olimpián

A japán karate éppen idén, Tokióban szerepel először az olimpia műsorán. Ha viszont ez így esett, akkor lenne javaslatunk a következő, párizsi olimpia műsorával kapcsolatban is:

visszatérhetne az akkor már száz éve nem játszott canne, azaz a francia bottal verekedés.

Legutóbb 1924-ben volt olimpiai sport az önvédelmi sétapálcaharc, amelyben két, teljes védőszettben egymásnak feszülő ember célja, hogy minél több találatot vigyen be egy bottal, lehetőség szerint az ellenfél fejére, mellkasára vagy vádlijára. A ringben vívott csatában ha az egyik harcos támad, a másiknak kötelező a szabályok szerint védekeznie, rögtön kontrázni nem lehet. A találatokért pontok járnak; minél szebb és stílusosabb, annál több.

A szervező országok 1912-től vehetnek be a válogatásba úgynevezett bemutatósportokat, amelyek általában a helyszínhez kötődnek, és ha jól sülnek el, akár maradhatnak is a kínálatban – így lett olimpiai sport a kajak-kenu az 1924-es párizsi, a tenisz az 1984-es Los Angeles-i és a dzsúdó az 1988-as szöuli olimpiát követően.

Persze ez nem mindig sikerül így, és ennek ékes példája a legelső hivatalos bemutatósportok egyike, a glima: az 1912-es stockholmi játékokon jelent meg a birkózás északi alfaja, amely Izlandon ráadásul nemzeti sportnak számít. A küzdelem lényege, hogy a két versenyző egymás körül sétálgatva átlendítse a másikat úgy, hogy az a térde és a könyöke közti részen érjen földet. Bár ma jó eséllyel nem néznénk végig a selejtezőktől a döntőkig a versenyeket, mutatunk egy videót, amelynek erejéig garantáltan szórakoztató a sport.

Már nem pattog a labda a baszk pelota, görkoris hoki és biciklis póló pályákon

Bár a mai labdás sportokat a sportkultúra alapköveinek tekintjük, a múltban ezen a téren is sokszínűbb volt a kínálat, és üde színfolt lehetne ezek visszahozni a repertoárba. A baszk pelota a 1900-ban hivatalosan is szerepelt a játékok között, az 1924-es párizsi, 1968-as mexikói, és 1992-es barcelonai olimpián pedig bemutató sportágként volt jelen. A legtöbben az És megint dühbe jövünk című filmből ismerhetjük, ez az a jelenet, amelyben Bud Spencer a kiöregedő sztár, Jamón Serrano helyett nyer meg egy meccset. A játék valahol a tenisz és a squash között helyezkedik el, két csapat két-két játékosának egy L-alakú pályán a főfal alsó és felső felfestett vonalai közé kell ütnie, vagy lendítenie a labdát, felváltva. A sportnak több alfaja van, néhol két oldalfallal játsszák (ami inkább a squashra hajaz), néhol van egy háló is a pályán (így már inkább a teniszt és a padelt idézve), de a labdát sem mindig kis palaütőkkel, hanem időnként ívelt ütőkkel, más esetekben puszta kézzel ütik, vagy lendítik.

Szintén a barcelonai olimpián volt bemutatósport a görkorcsolyás hoki, amely Katalóniában igencsak népszerű volt akkoriban, a kínálatban viszont nem tudott megtapadni. Az ütővel játszott sportok közül egyébként az 1900-as évek első felében ötször is szerepelt a klasszikus lovaspóló, ennél viszont sokkal szórakoztatóbb volt az 1908-as londoni bemutatójáték, a biciklis póló. Mindkét sport lényege, hogy a játékosok egy hosszú ütővel a földön guruló kis labdát egy célterületre juttassák, utóbbi viszont nélkülözi előbbinek az úri jellegét, és gyakorlatilag egy földhözragadt kviddicsmeccset jelent. 

Az igazi kuriózumok: kötélhúzás, tandembicikli, párbajlövészet, lótávolugrás

Amíg a különböző csapat- és küzdősportok más-más nemzeti kultúrákat kötnek össze és megvannak a maguk sajátosságai, addig léteznek olyan játékok is, melyekben – legalábbis mai szemmel – nehéz mélységet találni, ellenben feldobhatnák a nézők nélküli versenyeket is.

Mennyivel izgalmasabb lenne például egy sima súlyemelésnél a kötélhúzás visszavezetése? A csapatok erőpróbája 1900 és 1920 között minden olimpián atlétikai sportág volt, a szabályai halálosan egyszerűek, szurkolni pedig kiválóan lehet rá még a tévéképernyők előtt is, ráadásul a sportág elég nagy népszerűségnek örvend világszerte - nyitóképünkön egy franciaországi bajnokság egy jelenete látható.

 De ha már a kötélnél maradunk, az idén debütáló falmászás függőleges verziója, a kötélmászás 1932-ig jelen volt az olimpiai programban.

Más sportágak ennél is tovább kitartottak, a tandembiciklizés például egészen 1972-ig hivatalos versenyszám volt. Sose felejtsük azt a történelmi pillanatot, amikor a Sergio Bianchetto-Giuseppe Beghetto kettős hazai pályán, az 1960-as római olimpián tudott aranyérmet szerezni a nyeregben egymás mögött ülve.

A tandemezés relatíve hosszú élettartamához képest (a paralimpián egyébként még mindig szerepel) a rendhagyó sportok többsége csak epizódszerepet kapott. A hőlégballonozás például már rögtön az első, 1900-as szereplésén megbukott, ugyanis valamilyen rejtélyes okból kifolyólag senkit sem érdekelt, hogy ki tud a magasból egy célponthoz legközelebb ledobni egy súlyt, mintha valami mélységi curlingverseny volna. 

Hasonlóan sanyarú sorsa volt az 1908-ban először és utoljára szereplő motorcsónakversenynek is, az érdektelenség mellett viszont a morbiditás is közrejátszhatott abban,

hogy 1906-os megjelenése után azonnal lekerült a terítékről a párbajpisztoly kategória.

A verseny ugyan nem az utolsó életben lévő sportlövőig tartott, de kellően szürreális lehetett, hogy a sportolóknak emberalakú és méretű babákat kellett a lehető leghalálosabban eltalálniuk.

Mégis, ha van egy múltbéli sport, amely mellett nem mehetünk el szó nélkül, az a lótávolugrás intézménye, amely annyira különleges volt, hogy két verziója is létezett:

az egyikben lovakat kellett átugrania a tornászoknak, a másikban pedig minél messzebbre kellett ugratnia a lovát a nyeregben ülőknek.

Utóbbi egyetlen, 1900-as szerepléséről hivatalos felvétel nincs, előbbi viszont az azóta is létező lógimnasztika alapjait fektette le 1920-ban, a leglátványosabb részét pedig le is filmezték: ebben négy lovat kellett átugrania a versenyzőknek, egy zsákra érkezve a túloldalon. Az atlétikai versenyek felfrissítő eseménye lehetne ennek a reneszánsza, ha egy évre búcsút mondanának a homokban fetrengésnek.