Terjesztik Obama elnökről, hogy nem is amerikai állampolgár, hogy muzulmán, Orbán miniszterelnökről, hogy cigány. Nem róluk, azaz a gondolataikról van szó, hanem az előítéletek mozgósításának arról a fajtájáról, amely a „demokratikus döntést” meghozni hivatott honpolgárokról azt képzeli – olykor sikerrel – , hogy szimplán beprogramozható robotok.
Utóirat a „Pofozzátok föl őket!” című, a családon belüli erőszakról és egynémely kormánypárti képviselő mérhetetlen bunkóságáról szóló cikkhez.
„Lenne értelme annak, hogy jobban megbecsülnénk egymást.” Ennek ugyan nincs értelme, de azért sejtjük, hová akar kilyukadni a szónok: ha a szülők gyermeket „vállalnak”, akkor túl fáradtak hozzá, hogy püföljék egymást. „Föl sem merülhetne a családon belüli erőszak.” És a gyerekeket ki veri? Őket nem a gyermeket „vállaló” családokban verik? A mai magyarországi parlamentben a hasba rúgás oka a hasba rúgás ellenzése; a durvaság oka a szelídség; a gyerekpofozás oka a meg nem született gyermek.
Az egyszerű újságolvasó számára is nyilvánvaló kellett hogy legyen: ha kiadják a nacionalista azeri gyilkost hazájának, amelyben jelentős erők – beleértve Azerbajdzsán állam némely vezetőit – ünneplik ezt a pasast, aki álmában megölte baltával az egyik felebarátját mindössze azért, mert az illető örmény, akkor lehetséges, hogy elnöki kegyelemmel szélnek eresztik. Aki ezt a döntést Pesten meghozta, nincs eszénél. A magyar állam élén a nagyvilág ügyeiben eligazodni képtelen, agresszív és felelőtlen, vénülő kamaszok állnak.
Sólyom László nem a jobboldal árulója, nem renegát, akit mind az elárultak, mind az új szövetségesek jól-rosszul leplezett megvetéssel szoktak üdvözölni. Ennek ellenére a balközép épp ezt követeli: tessék árulónak lenni, akkor számíthat némi baráti hátbavágásra, barackra és fülhúzásra. Tamás Gáspár Miklós írása az aszófői beszédre érkezett reakciókról.
Szerény nézetem szerint borzadályos volna, ha a gyalázatos Orbán-rezsim ebbe a viszonylag jelentéktelen ügybe bukna bele. Schmitt államelnök előélete banális, szegénynek volt valami igaza, amikor arra célozgatott riadtan, hogy akkoriban ez így volt szokás – ez igaz – , és hogy ő a kádári apparátusok erénytáblázatának megfelelően viselkedett. De legalább, ha vonakodva és értetlenül is, de visszaadta megbízatását. A magyar állam – hasonlóan más európai államokhoz – annak a rossz tréfának bizonyult, amelynek a nép mindig is tartotta.
Az, amit Csurka – hogy megnevezzük legnagyobb, legmélyebb szenvedélyének tárgyát – „zsidónak” tekint, Otto Weininger és legnagyobb tisztelője, Adolf Hitler óta egyértelmű kulturális képlet. E tekintetben, semmi kétség, Csurka náci volt meg fasiszta. De nem úgy volt náci, mint a Jobbik, amelynek indítékai között nem szerepel a magyar nép. Csurka a magyar népet a zsidónak tekintett belső szabadsággal szemben definiálta, a Jobbikot nem érdekli a magyar nép, csak a diadal: a csonkítás, a verés, az elhallgattatás. Az apokalipszis lovasai (tudjuk a Doktor Faustusból) hidegek. A Jobbik jéghideg. Csurka István gonosz szíve azonban forró volt. Szláv asszimilánsként imádta a magyart. A Jobbik nem szeret semmit. Csurka része a magyar történelemnek, a Jobbik kívül áll rajta, strukturális globálfasiszta.
Kell-e védenünk a nemzeti függetlenséget akkor, amikor a népszuverenitást lerombolták, a szabadságjogokat relativizálták? Tamás Gáspár Miklós szerint a magyar demokrácia és jogállam halott, Orbán ellenfelei mégsem tennék jól, ha Brüsszel szövetségeseiként járnának el.
A világ sokkal rosszabb hely lett 2001. szeptember 11-e óta, mint volt. Kevésbé szabad, kevésbé biztonságos, és jóval szegényebb. Ebben, mi tagadás, a Nyugat járt az élen.
Bibó Istvánt nem azért értik félre, mert a kései értelmezők nem elég kifinomultak, okosak, alaposak. A történelmi látószög nehezen rekonstruálható, annyira megváltozott a perspektívánk. Tamás Gáspár Miklós írása.
