A szegény, szerencsétlen magyarországi (és utódállami…) liberálisok azt képzelik, hogy a Nyugat valamiféle antirasszista és antinacionalista mennyország, és mélyen lenézi a kelet-európai sovén-etnicista, autoritárius balgaságokat. Hát persze, hogy lenézi őket, ha kelet-európaiak. A saját rasszizmusa azonban ésszerű és humánus.
1956: történelem, ami azt jelenti, hogy időszerűtlen – véli Tamás Gáspár Miklós. Szerinte nem lehet zokon venni, hogy 1956 igazi karakteréről mindenki megfeledkezett, és aki rá akar hivatkozni, hamisít, még ha önkéntelenül is.
A magyarországi választók nagy része „bizonytalan”. De nem abban bizonytalan, hogy a két tömb közül melyiket válassza, hanem inkább abban, hogy nem kellene-e hátat fordítania ennek az egésznek.
Európa vezetői elzombultak, már a széleken is csak dögunalmas nímandok nyomulnak. Heinz-Christian Strache az első érdektelen szélsőjobboldali pártvezér. Vona Gáboré a jövő.
A Fidesz alelnöke, az Országgyűlés oktatási bizottságának elnöke (volt miniszter) pártjának XXV. kongresszusán azt mondta a jobboldali militánsoknak, hogy a közelgő választási kampányban nem óhajt buzizást, zsidózást, cigányozást hallani.
Ebben az írásban nem akarok senkit meggyőzni semmiről, csak arról, hogy a tájékozatlanság, a műveletlenség és a báva rosszhiszeműség elegye nem túl hasznos.
Kilenc és fél millió magyarországi lakos tiltakozik, mert jogellenesen arra kényszerítik, hogy Magyarországon éljen.
A hiba a rendszerben van, nem dr. Karas Monika médiaelnök asszonyban. A médiahatóság vezetőjének be kell tartania a rémséges „médiatörvény” és „médiaalkotmány” szörnyű előírásait. Akkor lesz szólásszabadság és sajtószabadság Magyarországon, ha a „médiatörvény”, a „médiaalkotmány” és a „médiahatóság” nem lesz több, mint feszélyező, rossz emlék.
Karas Mónikát kinevezték.
Ártatlan honfitársainkat mészárolták le – köztük egy kisgyereket – azért, mert azok, akik; mert sötétebb a bőrük színe; mert viselik az évszázados kirekesztettség és kiátkozottság terheit; mert – döntően rajtuk kívül álló okokból – koldusszegények. Mert emberek. Ha ez közösség – ebben némi joggal kételkedhetünk, de ha mégis –, akkor ez valamennyiünk gyásza. Ha nem, akkor ez nem valódi ország, nem valódi nemzet.
Bulizhat-e önfeledten az ember, ha miniszterelnök az apja?
G.-N. Tamás neof******* országgyűlési képviselő csak hangot adott az elémelyedett unalomnak; a Központi Nyomozó Főügyészség nem fogja a magyar adófizetők nyomorult filléreit arra pazarolni, hogy nemzetünket már megint ezekkel a marhaságokkal nyaggassák. S ha valaki emiatt n*** vagy ny**** szimpatizánsnak nevezi az ügyészeket, arra majd lesújt a magyar igazságszolgáltatás vasökle.
Nekrológ egy érdekes emberről, aki elképesztő paradoxonokat testesített meg. Aki bizonyos értelemben régimódi „kommunista” maradt, akinek nagyobb megtiszteltetés volt a KB-osztályvezetői és miniszterhelyettesi poszt a Magyar Népköztársaságban, mint a miniszterelnöki „beosztás” a Magyar Köztársaságban, de aki semmire se tartotta Grósz Károly szónoklatát a fehérterrorról: az ilyesmit nem fenyegető beszédekkel kell megelőzni, hanem gyors és radikális kompromisszumokkal. A kompromisszumot pedig nem a magyarországi rendszerváltás szerinte „zavaros” és bizonytalan képviselőivel kell megkötni, hanem a Nyugattal.
Ami az elmúlt években történt, némán suhant el a magyar állampolgárok kócos feje fölött. A magyarországi jobboldal megértette az új médiák alaptermészetét, és erre a tudásra építi politikáját. Az Orbán-kormány ugyanis titkolja az intézkedéseit, megtévesztő nevekkel látja el őket – ezeket nincs idő helyesbíteni a médiasürgésben és médiaforgásban –, s ha mégis híre megy az aktusnak, hát elhallgatják, „cáfolják”, letagadják vagy az általános médiaömlenybe passzírozzák.
Aki olyan kétes figura, hogy agyonvereti magát az izsáki rendőrőrsön, annak azért nagy oka kell, hogy legyen. Ez az ok nem lehet más Csonka-Magyarországon, mint etnikai.
Születésnapi megemlékezés a 25 éves Fideszről, a mozgalom nélküli mozgósításról mint a szubjektivitás látszatát keltő jéghideg technikáról, a saját tréfáin göcögő Orbán Viktor modoráról és a „valahogy tovább vacakolni” heroikus jelszaváról.
Az "Óva intjük Kanadát" című publicisztikához.
A hírlapi mocsok kormányzati és kormánypárti védelme, a magyarországi cigányság gyilkos állatnak nyilvánítása mintegy félhivatalosan: mindez azt az ellenzéki sajtóretorikát igazolja, amelyet én keményen bíráltam.
A kérdés az, hogy a szinte a teljes egészében Pesten készülő magyarországi sajtónak van-e egyáltalán bármi néven nevezendő valóságismerete. Egyáltalán járkálnak-e, bóklásznak-e, ténferegnek-e még újságírók a nagyvárosi utcán?
A jobboldal végre „elhatárolódott” a fasiszta vagy fasisztoid politikától, ám két nappal később minden folytatódott éppen úgy, mint a tüntetés előtti napokban és években. Az első lövést azonban a balközép sajtó adta le, és ennek az ódiumát nem moshatja le magáról.
