Tamás Gáspár Miklós
Tamás Gáspár Miklós

Sólyom László nem a jobboldal árulója, nem renegát, akit mind az elárultak, mind az új szövetségesek jól-rosszul leplezett megvetéssel szoktak üdvözölni. Ennek ellenére a balközép épp ezt követeli: tessék árulónak lenni, akkor számíthat némi baráti hátbavágásra, barackra és fülhúzásra. Tamás Gáspár Miklós írása az aszófői beszédre érkezett reakciókról.

Bevallom, fölkértek, hogy írjak Sólyom László akadémikusnak, az Alkotmánybíróság volt elnökének, a Magyar Köztársaság utolsó elnökének aszófői beszédéről, s ezt elutasítottam. Úgy véltem, Sólyom professzor úr beszéde világos, nem igényel magyarázatot, s a balközép sajtóban megjelenő kommentárok – bár sajnálatosak: mind a lelkendezők, mind az átkozódók – nem számítanak sokat. De elhatározásomat meg kellett változtatnom.

Most se Sólyom László beszéde igényel magyarázatot, hanem a magyarországi balközép sajtó (amelyben, mi tagadás, az én írásaim is megjelennek) viselkedése.

A magyarországi balközép sajtó – nyilván nem függetlenül a magyarországi balközép ellenzék elmegyöngeségétől – az utóbbi másfél évben megváltozott. Nem előnyére. Ennek a kontextusa persze magyar hazánk általános hanyatlása, hiszen nemcsak az újságok és rádióállomások mennek tönkre (gazdaságilag, szellemileg és politikailag), hanem minden és mindenki. Az egyik probléma a nyomtatott és internetes sajtó rettenetes, korábban soha nem látott provincializmusa. Magyarországi újságból a mai világról, különösen az intellektuális világról nem lehet tájékozódni: e tekintetben az 1989 előtti, cenzúrázott sajtó is megbízhatóbb és szélesebb látókörű volt. Sajnos. Nemrég olvastam a Krasznahorkai Lászlóval készült interjút amerikai fölolvasó-körútjáról. Ebből látható, hogy még a csak magyarul író magyar művész is hol van inkább otthon. New Yorkban, Londonban, Berlinben jobban értik, mint Pesten. Erről csak akkor érkezik információ, ha a „hírünk a világban” – önmagában is vidékies és kisebbrendűségi érzéssel megvert nacionalista – „szempont” kerül elő. Budapesten fiatal értelmiségiek kézről kézre adnak egy-egy franciául, németül, olaszul, angolul megjelent könyvet, az értékes „tiltott gyümölcsöt”, amely román, szerbhorvát, orosz nyelven látható (és elég olcsón megvásárolható) a jobb kolozsvári, temesvári, újvidéki, nándorfejérvári, fiumei, novoszibirszki, ungvári, jászvásári könyvesboltokban. Magyarra ilyesmit nem fordítanak. Magyarország kimarad a világból. Az egyetlen intézményes magyar kulturális sikert – az erdélyi magyar színjátszás világsikerét – a romániai kulturális fölvirágzás teszi érthetővé, ezért ez csakugyan romániai, és hangsúlyosan NEM magyarországi öröm.

Londonból, Heidelbergből, Párizsból, Páduából visszatért peregrinus diákok úgy újságolják a legújabb elméleteket és gondolatokat, mint a XVII. században.

Ezek a dolgok – amelyek másutt a változatlanul folyó, határok fölötti beszélgetések részei – itt ezoterikus klikkek privilégiumai, vagy igen mereven specializált diszciplínák jól őrzött titkai. Másutt Kelet- és Délkelet-Európában (és Dél-Ázsiában) minderről a hetilapokban és a napilapok hétvégi mellékleteiben, tízezrek által követett portálokon és blogokon vitatkoznak.

A minap az egyik vezető pesti napilap híres külpolitikai kommentátora azt írta a francia új jobboldal ismert képviselőjéról, hogy „baloldali filozófus”. Gondolkoztam rajta egy kicsit, vajon miért. Nyilván, mert nem antiszemita – Pesten nagyjából az ilyesmire szűkült „a baloldal” definíciója. Pesten merev, dogmatikus neokonzervatívokról akkor mondják, hogy „balos”, ha az illető nem fajgyűlölő. Pesten úgyszólván mindenki liberálisnak számít, aki nem kifejezetten náci. Máskor meg persze totalitárius zsarnokimádónak és etatista zsandárnak minősül bárki, aki lehetségesnek tartja az Európai Központi Bank vagy a Nemzetközi Valutaalap még oly szerény bírálatát. Ennyiben Orbán Viktor miniszterelnök korszerűbb, mint neoliberális kritikusai.

De még ennek a képtelenül szűk baloldal-definíciónak is vannak határai. Amikor az említett Orbán „fél-ázsiai származéknak” titulálta hőn szeretett nemzetét, balközép véleményvezérek és közéleti személyiségek háborultak föl ezen az etnikai gyalázkodáson. Egy párizsi magyar trockistának kellett olvasói levelet írnia a pesti Zentralblattba, hogy rámutasson: aki az „ázsiai” jelzőn megsértődik (vagy  – teszem hozzá – aki a „balkáni” vagy „bizánci” szót becsmérlő értelemben használja), az rasszista, sovén, etnicista tapló. Amikor az említett Orbán a szokott vidéki-reakciós módon gúnyolódott – pont ezért… – az Európai Unión, mert mindenféle előírásokkal akarja elejét venni az állatkínzásnak, pl. avval, hogy előírja a tyúkketrecek méretét (hehehe, göcögnek a Döbrögiek és a Pató Pálok), akkor a balközép Zentralblatt rendőri riportere még vidékiesebb és még reakciósabb modorban tette közzé gyűlöletét idősebb testvéreink, a még nálunk is butácskább állatok iránt, amelyek azonban épp olyan kifogástalanul tudnak szenvedni, mint hasonló helyzetben a miniszterelnökök és a rendőri riporterek. (És a jelentékeny lőingerrel rendelkező keresztyéndemokrata fővadászok.)

A valóságos baloldal fő ismertetőjele a kegyetlenséggel (az emberi rosszakaratból vagy közönyből fakadó szenvedéssel) szembeni tevőleges ellenszenv. Hát igen. Emlékezzünk arra a gúnygejzírre, amely kitört, amikor Sólyom László a bánáti bazsarózsa élőhelyének védelmében szkeptikus volt a NATO-radarállomás elhelyezése tekintetében. Miféle baloldali az, aki jobban szereti a NATO-t, mint a bazsarózsát?

Hát nem szebb és jobb a rakétapajzs, mint a virágillat?

A balközép sajtó (és a balközép politikai kommüniké- és blogírászat) – természetesen kivételekkel: ez magától értetődik – föladott mindenféle udvariasságot, lovagiasságot, előzékenységet a politikai párbajban. Az ellenfél „pofátlan”, „hazug”, „tolvaj”, „diktátor”, „kádárista”, „putyinista”, „primitív”, „magyarkodó”, „kártékony” – méghozzá minden áldott nap, reggeltől estig. Pilhál György, Szentmihályi Szabó Péter és Pozsonyi Ádám glosszaművészetével ma már fölveszi a versenyt a „patinás” szociáldemokrata napilap Jenője és Zsoltja: ők (is) a legalpáribb gorombáskodással óhajtják szolgálni a jobbik ügyet.

Az „antiszemita” jelző inflációját már meg se említem.

Amikor pedig egy konzervatív tudós és államférfi – nyilvánvaló: a maga katolikus és konzervatív módján, hogyan másképp? – élesen megbírálja a jelenlegi jobboldali kormány alkotmányellenes, törvénysértő, antidemokratikus, antiliberális és antiszociális politikáját, kétféle balközép hírmagyarázattal találkozunk: az egyik instrumentalizálja Sólyom beszédét, hasznosítani próbálja a jelenlegi ellenzéki politika számára (s ezért figyelmen kívül hagyja a volt köztársasági elnök érezhető viszolygását ettől az ellenzéktől); a másik (bocsánat az illetlen kifejezésért, de ez illik ide) hisztizni kezd, mert eszébe jut, hogy a múltban Sólyom hányszor sértette meg a balközép helyes vagy helytelen előítéleteit, bántotta érzékenységét vagy politikai érdekeit.

Nem is idézem a Sólyom Lászlónak címzett különféle sértéseket és illetlenségeket. Ahelyett, hogy méltányolnák, hogy valaki leküzdi a láthatólag mélyen gyökerező politikai identitásából származó tartózkodást, és elfordul az identitását osztó, de elveit sértő társaitól, semmit nem fogadnak el, ami kevesebb, mint a szociálliberális balközéppel való teljes és hiánytalan azonosulás, politikai szolidaritás (bűnbánat, töredelem, megtérés).

Azon fölül, hogy ez meghökkentő politikai ügyetlenség, szembetűnő: a tűrhetetlen rossz modor intoleranciáról, sőt: bosszúvágyról árulkodik. Sólyom professzornak nyilván nehezére esik fölrónia a konzervatív jobboldalnak a vétkeit. Az ilyesmi a közélet drámai pillanatai közé tartozik, megérdemelne némi tapintatot, megértést. Sólyom László nem a jobboldal árulója, nem renegát, akit mind az elárultak, mind az új szövetségesek jól-rosszul leplezett megvetéssel szoktak üdvözölni. (Ennek ellenére a balközép épp ezt követeli: tessék árulónak lenni, akkor számíthat némi baráti hátbavágásra, barackra és fülhúzásra.)

Ha a balközép ennyire intoleráns és rosszhiszemű, akkor ugyan mit lehet várni majdani kormányzásától, amely – az ígéretek szerint – majd visszaállítja a demokráciát, elhozza a jólétet, a békét és általában a közboldogságot?

Ilyenkor föl szokták hozni Sólyom akadémikus különféle hibáit. Vannak fogyatékosságai, de itt most nem Sólyom szentté avatásáról van szó – bár én őt, anélkül, hogy osztoznám filozófiai és politikai előföltevéseiben, őszintén tisztelem –, hanem arról, hogy hazánk történetének egyik nehéz és sötét pillanatában tisztességesen, világosan és vigasztalóan szólt a magyar néphez. Mindenekelőtt azokhoz, akiknek nincs ínyükre a jelenlegi politikai választék, mégse közömbösek a közösség sorsa iránt.

A fogadtatás nem volt méltó a gesztusához.

Ám – szerencsétlenségünkre – összhangban állt avval a riasztó hanyatlással, amely minden tekintetben föltűnhetik a megfigyelőnek. A föladvány végül is nem volt túl bonyolult. A balközép sajtó mégse tudta megoldani. A jobboldal – pontosabban a kormányoldal – meg hallgat.

Nem csoda, hogy Sólyom László aggódik.

Állj mellénk!

Tegyünk közösen azért, hogy a propaganda mellett továbbra is megjelenjenek a tények!

Ha neked is fontos a minőségi újságírás, kérjük, hogy támogasd a munkánkat.

Állj mellénk!

Tegyünk közösen azért, hogy a propaganda mellett továbbra is megjelenjenek a tények!

Ha neked is fontos a minőségi újságírás, kérjük, hogy támogasd a munkánkat.
Újra 337 forint egy euró

Újra 337 forint egy euró

Jó üzlet a gyártóknak, mégsem véd a maszk a koronavírus ellen

Jó üzlet a gyártóknak, mégsem véd a maszk a koronavírus ellen

Nagy vállalást tett az Adidas: pár éven belül szinte csak újrahasznosított műanyagot fognak használni

Nagy vállalást tett az Adidas: pár éven belül szinte csak újrahasznosított műanyagot fognak használni

Radar360: Már 100 áldozatnál jár a koronavírus, itthon egyre kevesebb a háziorvos

Radar360: Már 100 áldozatnál jár a koronavírus, itthon egyre kevesebb a háziorvos

Kilencen haltak meg a helikopteren, amelyen Kobe Bryant utazott

Kilencen haltak meg a helikopteren, amelyen Kobe Bryant utazott

Az én hetem: Karafiáth Orsolya a gyerekkori csínytevésekről és a halálról

Az én hetem: Karafiáth Orsolya a gyerekkori csínytevésekről és a halálról