© NASA

A Cassini 2004 júliusa óta kering a gyűrűs bolygó körül, és vizsgálja az égitestet, valamint környezetét, különösen a holdjait. Kétségkívül a Szaturnusz égi kísérői közül a legizgalmasabb a bolygó legnagyobb holdja, a 5150 kilométeres átmérőjű Titán, amelyet a földiénél is másfélszer sűrűbb légkör vesz körül. Erre a holdra egyébként 2005 januárjában a Cassiniról leválva leszállt az Európai Űrügynökség (ESA) Huygens nevű szondája, amely igazolta azt az elképzelést, hogy a rendkívül hideg égitest felszínén a metán folyékony halmazállapotban folyókat, tavakat és tengereket alkot.

Azonban a Titánnál jóval kisebb, mintegy 500 kilométeres átmérőjű Enceladus is már jó ideje felkeltette a kutatók érdeklődését, mindenekelőtt amiatt, hogy rendkívül fényes égitest. A Nap fényét vakítóbban veri vissza mint a frissen hullott hó, így a kutatók már korábban arra következtettek, hogy a felszínét szennyeződésmentes, tiszta jég borítja.

Az már viszont a Cassini érdeme, hogy a Szaturnusz térségében barangolva kimutatta: a hold felszíni repedéseiből kitörő vízmolekulák rejtélyes gejzírfelhőt képeznek. Ezért a Cassini március elején, amikor mindössze ötven kilométeres magasságban repült el az Enceladus déli pólusa fölött, arra koncentrált, hogy ezt a képződményt vizsgálja meg tüzetesen.

Mérései szerint a hold felszínének abban a térségében mínusz 93 Celsius-fokos hőmérséklet van. Ez ugyan nem kifejezetten kedvez - legalábbis a földi értelemben vett - élet kialakulásának, viszont a felszín alatt nyilván kellemesebb a hőmérséklet, hiszen csak ez lehet az oka annak, hogy a vízmolekulák felszín felé lökődve gejzírfelhőket alakítanak ki. Valami energiaféle lappang az Enceledus mélyén, ami a szerves molekulák éltető eleme lehet - vélik a tudósok.

Az Enceladus mindenesetre felkerült a Naprendszer "életgyanús" égitesteinek a listájára. A Cassini csak az idén még háromszor elhalad az Enceladus közelében, és valószínűleg akkor sokkal jobban megismerjük ezt a rejtélyes holdat.