A két japán harcászati eszköz feladata amerikai városok megtámadása és a Panama-csatorna elleni agresszió lett volna. Mindkét vízi járművet 800 méter mélyen, Oahu sziget közelében találták meg a mélytengeri felderítők. A két tengeralattjárót - amelyeket a második világháború végén foglaltak le - az USA haditengerészete süllyesztette el 63 évvel ezelőtt, 1946-ban. A tengeralattjárókat előzőleg Pearl Harborba vitték, és áttanulmányozták az amerikaiak. Másik három tengeralattjárónak is hasonló lett a sorsa: miután átvizsgálták őket, 1946-ban a nyílt tengerre vitték, és megtorpedózták azokat.

Az eljárás oka az, hogy az amerikaiak valószínűleg nem akarták megosztani az oroszokkal, illetve a Szovjetunióval a járműveken talált technológiát - írja a New York Times. (Közismert, hogy a nagyhatalmi egyezmények 1945-ben a németektől és japánoktól lefoglalt katonai technológiák megosztását is lehetővé tették volna, ám a hidegháborússá váló hangulatban a második világháború idején kialakult szovjet-amerikai-brit együttműködés gyorsan megromlott.) 

A most megtalált japán tengeralattjárók egyike, az I-201-es víz alá merülve 20 csomós sebességre is képes volt, ezzel a jármű mindmáig a világon az egyik leggyorsabb dízelhajtású tengeralattjárónak számítana. A radarok és szonárok elkerülésére, gumibevonattal is ellátták a harcászati eszközt, ez is rendkívül modernnek számított akkoriban. (A szonárok hanghullámok kibocsátásával derítik fel a víz felszíne alatti tárgyakat - egy tengeralattjáróról például visszaverődnek ezek a hanghullámok, és a szonár ezt a visszaverődést is mérni tudja.)

A másik tengeralattjáró lassabb és nagyobb volt, az I-14-es azonban képes volt kisebb repülők, Aichi M6A Seiran típusú gépek hordozására. Ezek bombát vagy torpedót tudtak vetni. Vízhatlan hangárokban tárolták a Seiranókat a tengeralattjárón. A fedélzetre lehetett emelni őket, és katapultszerkezettel indították a gépeket.  Az egyetlen mindmáig létező Seiran a Smithsonian intézet tulajdonában van.