Emberszabású elődök ingáztak Rudabánya és Afrika között?

HVG: A Rudabányán augusztus elején talált legújabb emberszabású-lelet alapján mit tanít majd másként a University of Toronto antropológushallgatóinak az őszi szemeszterben?

D. B.: Például azt, hogy az Anapithecus kéztőcsontja a csimpánzéhoz, a gorilláéhoz és az emberéhez hasonlóan össze van nőve, így még valószínűbb, hogy az emberelődök és a mai emberszabásúak közös ősei Afrikából idáig kalandoztak, majd oda visszatérve fejlődtek gorillává, csimpánzzá, illetve emberré. Vagyis a múlt héten befejezett rudabányai kutatásunk során megtalált csontocska 10 millió évvel ezelőtt élt majomelődtől származik, és apróság ugyan, de alátámasztja az elméletünket.

K. L.: Mindehhez tudni kell, hogy az Afrikából való kiáramlás idején a mai Rudabánya térsége is a Föld tropikus övezetéhez tartozott, így voltaképpen az emberszabású elődök – az 1967-ben megtalált Rudapithecus vagy az említett, 1988-ban előkerült Anapithecus faj – egyedeinek nem kellett életformát váltaniuk a több ezer kilométeres vándorláshoz. 8-10 millió évvel ezelőtt aztán változott az éghajlat, hűlt a klíma, a tropikus öv visszahúzódott az Egyenlítőhöz. A mi majmaink az esőerdőket követve szorultak vissza Afrikába. A dolog pikantériája, hogy épp ebből az időszakból nincsenek afrikai leletek, míg korábbról és későbbről szép számmal akadnak. A kelet-afrikai árokrendszert kialakító vulkáni tevékenység eltörölte ugyanis, pontosabban elérhetetlenné tette a nyomokat. Nekünk viszont 250 darabos kollekciónk van ebből a korból.

David Begun és Kordos László © rudabanya.hu

HVG: Ennek ellenére sem mindenki fogadja el az önök teóriáját?

D. B.: A rivális téziseket vallók az emberelőd hominidák és az emberszabásúak afrikai kialakulása mellett törnek lándzsát, és kételkednek a mi vándorlási elméletünkben.

K. L.: Legtöbben azt a fősodorbelinek számító elméletet vallják, miszerint Kelet-Afrika az emberszabásúak és az emberelődök bölcsője. Nem véletlenül. A nagy pénzű amerikaiak ugyanis Kenyában, Tanzániában és Etiópiában ásnak. Nekik a finanszírozás érdekében szinte kötelező rendszeresen előrukkolniuk újabb és újabb eredményekkel – a gyérülő számú lelet mellett nem túl bonyolult, vagyis jól eladható magyarázatokkal.

HVG: Ez összeesküvés-elméletként hangzik, még ha egyre nyilvánvalóbb is, hogy ma már a tudományban is megjelenik a biznisz. A brit Nature vagy az amerikai Science is kénytelen hetente új szenzációkkal bombázni az olvasókat. Ez használ vagy árt a kutatásoknak?

D. B.: Az említett két orgánumot ma már nem igazán nevezném hiteles forrásnak. Nagyon romló színvonalú és megbízhatatlan kiadványokról beszélünk – legalábbis ami a mi szakterületünket illeti. Egyre gyakoribbak például a szponzorált publikációk. Ezt én tudományos korrupciónak nevezem.

K. L.: Nem várható el persze senkitől, hogy megrendelje a Journal of Human Evolution című orgánumot, hogy abból tájékozódjon az emberré válás kutatásának legújabb fejleményeiről. Szerencsére a tudományos újságírók magukat a kutatókat is meg szokták kérdezni. A tudományos közvéleménynek pedig egészséges az önkontrollja. Jellemző Donald Johanson esete, aki 1974-ben megtalálta a Homo sapiens egyik közvetlen elődjének tartott Australopithecus afarensis maradványait. Az igazi sztárantropológusnak számító, a patinás Berkeley Egyetem egyik kiemelt intézetét vezető amerikai tudóst 1990-ben „kövezte meg” a szakma, miután kiderült, olyan területeken folytatott ásatásokat Etiópiában, amelyekre nem volt engedélye, a leleteket pedig kicsempészte Amerikába. Az ügyet címlapon hozta a The New York Times, a Johansont patronáló olajmilliárdos Gordon Getty megvonta tőle az apanázst, és a Berkeley-ről is mennie kellett.

HVG: És ezért az eredményeit is megkérdőjelezték?

K. L.: Szó sincs róla. Johanson ettől még jelentős alakja az emberré válás kutatásának. Éppen csak azt az íratlan megállapodást rúgta fel, hogy tiszteletben tartjuk a másik munkáját, és a finanszírozás érdekében nem leszünk etikátlanok, mert az az egész szakmának árt.

HVG: A nemzetközi szakpolémiákat áttekintve mintha nem ez az összetartás jellemezné az antropológusokat.

K. L.: A támogatások, kutatási pályázatok miatt hivatalosan mindenki körömszakadtáig ragaszkodik a saját elképzeléseihez és magyarázataihoz. A kongresszusok előadásai, szakmai prezentációi azonban leginkább a külvilágnak, a sajtónak és a finanszírozóknak szólnak. A lényegi diskurzus az esti sörözéseken zajlik, amikor előkerülnek a zsebekből a leletek másolatai, a kutatók pedig egymást győzködik az igazukról, és közben cserélgetik a bizonyítékokat. Azt tudni kell, hogy ez egy nagyon zárt és kis létszámú társaság, az emberré válás korai időszakával foglalkozó, aktívan is ásó gárda 35-40 emberből áll. Bár ennél azért többen foglalkoznak a korszakkal, a leleteket saját kezükkel kibányászók nem vagyunk többen. A nagyívű teóriákat nem mi gyártjuk, mi csak megpróbáljuk kiolvasni a maradványokból, ami bennük van.

HVG: És jutottak már téves következtetésre?

K. L.: Természetesen. A Rudapithecus hungaricusnak 1967-ben – egyébként a Magyar Nemzetnek adott interjújában – nevet adó Kretzoi Miklós például egy tévesen azonosított térdízület alapján azt feltételezte, hogy ez az emberelőd felegyenesedve járt. Az akkor előkerült állkapocstöredék alapján pedig úgy gondolta, hogy az emberré válás következő stációját Ázsiában kell keresni. Neki köszönhető, hogy az 1960-as években Afrikából többen is Pakisztánba és Indiába tették át kutatásaikat. S bár emberelődöt nem, „csak” orángutánősöket találtak, ezzel megválaszoltak számos kérdést, és nem mellesleg kiegészítették az emberré válás törzsfáját. Egyébként ennek a szakterületnek éppen az a lényege, hogy a leletek írják a tudományt. Amikor új és még újabb csontok kerülnek elő, máris lehet újragombolni a kabátot.

HVG: Létezik valamiféle előrejelzés arra, hogy mi mindent rejthet még a föld mélye?

K. L.: Nem tudjuk. Csak azt, hogy nem szabad rablógazdálkodást folytatnunk. Tény, hogy kevés az olyan gazdag terület, mint a rudabányai: itt egykor szubtrópusi erdő volt, a szakterminológiában csapdának nevezett mocsaras szurdokvölgy, amelynek aljába a környék hegyeiből lezúduló víz sodorta össze a tetemeket. Ezt a pár száz méteres területet jó ideig nem szeretnénk bolygatni, az ásatások során elvész ugyanis az információ 90 százaléka. A miénknél valószínűleg jóval hatékonyabb eszközökkel dolgozó utókorra is szeretnénk hagyni valamennyit a 10 millió éves múltból. A tervek szerint a közelben, Alsótelekesen folytatjuk majd a kutatást, ahol egy ugyanebből a korból származó üledékes réteget szeretnénk feltárni.

Vajna Tamás