A Szilícium-völgy félig titkos története

Még csak végeláthatatlan sárgabarack- és dióültetvényeiről, valamint élelmiszer-feldolgozásáról volt Amerika-szerte híres a San Franciscói-öböl meghosszabbításaként elnyúló völgy, amikor száz éve, 1909-ben egy ötszáz dolláros csekk formájában néhány egyetemi tanár és üzletember megalapozta a 20. század második felében onnan kiinduló szédületes technológiai fejlődést. Az említett – ma több mint 12 ezer dollárnak megfelelő – összeggel támogatták meg a Palo Alto nevű kisvárosban működő Stanford Egyetem prominensei a Poulsen Wireless vállalat elektroncső-fejlesztését, hogy ezzel elősegítsék a kor aktuális informatikai problémájának megoldását, a rádiós hangtovábbítást. Tudománytörténészek ezt a látszólag jelentéktelen aktust tartják a Szilícium-völgy születésnapjának, mivel ekkor esett meg először, hogy a Stanford egy informatikai probléma megoldása során egy ipari vállalkozással működött együtt. A modell olyannyira bevált, hogy a térség az elmúlt évszázadban profilt váltott, és a világ technológiai központja lett, amelyhez az informatikai forradalom legfontosabb eseményei kötődnek. Az 1970-es években már többen és gyorsabban lettek itt milliomossá, mint bárhol korábban, és a tíz legnagyobb itteni it-vállalat piaci értéke az ezredfordulón meghaladta az 1600 milliárd dollárt (Magyarország akkori éves bruttó hazai termékének több mint 35-szörösét).

HVG

Ami pedig az ominózus 500 dollárt illeti, az összegre azért volt szükség, mert a korabeli szikratávírók csak hosszabb-rövidebb morzejeleket tudtak küldeni az éterbe, zenét vagy beszédet nem; ehhez az elektromos jelek erősítésére volt szükség. A Poulsen Wireless a dán Valdemar Poulsen rádióadójának továbbfejlesztésével szerette volna ezt elérni, és 1910-ben New Yorkból leigazolta Lee de Forestet, akinek 1906-ban megalkotott újfajta elektroncsöve, úgynevezett triódája (mely az áramot egy vákuumos térben elhelyezett fémrácson engedi át) alkalmasnak mutatkozott a továbbfejlesztésre. A hosszúkás kis villanykörtére hasonlító elektroncsövet a rádiózáson kívül a haditechnika más területein is alkalmazták: a tüzérségi lövedékek röppályáját számító első jelentős elektronikus számítógépben, az 1946-os ENIAC-ban 17 468 elektroncsövet dolgoztattak.

A száz éve alkalmazott üzleti-fejlesztési modellt csak jóval később tette általánossá Frederick Terman, aki 25 éves korától, 1925-től tanított és kutatott a Stanford elektrotechnikai tanszékén. A „Szilícium-völgy atyja” becenevű professzor tanítványait arra ösztökélte: ne törődjenek a keleti part hagyományos ágazataiban (autógyártásban, vegyiparban, gépgyártásban, textiliparban) elérhető sikerekkel, inkább a völgyben alapítsanak vállalkozásokat az információtechnológiai eredményekre építve, a kutatásban, fejlesztésben pedig működjenek együtt az alma materrel. Ennek nyomán alapította 1939-ben a mára történelmi emlékhelyként – és a Szilícium-völgy bölcsőjeként – tisztelt garázsban két diákja, Bill Hewlett és Dave Packard a világ legnagyobb it-vállalatává fejlődött HP-t. Terman pedig, továbblépve, 1951-ben Palo Altóban létrehozta a Stanford Ipari Parkot – a Szilícium-völgy mai központját –, ahol máig másfél száz vállalatot alapítottak vagy telepítettek szoros együttműködésben az egyetemmel.

Kulcsfontosságú eseménynek tartják, hogy 1955-ben William Shockley, a tranzisztor egyik feltalálója is a völgyben gründolt vállalkozást. A tranzisztor, amelyben már szilárd, úgynevezett félvezető anyagon átvezetve erősödik fel az áram, sokkal olcsóbb és hatékonyabb megoldásnak bizonyult az elektroncsőnél. Shockleyék 1947-ben a prototípust még germániumból készítették, de már ők is kísérleteztek a később uralkodóvá vált szilíciummal. A félvezetők folyamatos továbbfejlesztésével azóta is 18–24 havonta duplázódik a számítógépek egységnyi anyagra jutó kapacitása. E folyamat állomásai oly szorosan kapcsolódnak a térséghez, hogy azt 1971-ben Szilícium-völgynek nevezte el Don Hoefler újságíró az Electric Newsban.

Feltűnően hiányzik a második világháború időszaka a Szilícium-völgy atyjának életrajzaiból – hívta föl nemrég a figyelmet a legalább nyolc itt indult cégben érdekelt és a Stanfordon is tanító vállalkozó, Steve Blank A Szilícium-völgy titkos története címet viselő előadásában. A völgytörténetek azt sem említik, hogy az 1950–1960-as években egy sor, mikrohullámú technológiát fejlesztő cég költözött ide, és ezek bámulatos fejlődésen mentek át – miután valahonnan óriási megrendeléseket kaptak. A neten többféle változatban terjedő előadás szerint a háború idején Termant, mint a kor egyik legjelentősebb elektrotechnikai mérnökét, átirányították a Harvard Egyetemre (a Massachusetts állambeli Cambridge-be), ahol egy 800 fős titkos kutatócsoport élén a német radarrendszer megzavarásának módozatait kutatta, így tőlük eredt a repülőgépekről ledobott alufólia csíkok ötlete, valamint többféle rádiózavaró készülék. Blank szerint minderről azért hallgattak a hidegháború idején is, mert a Terman működésének két éve alatt kifejlesztett technológia lényegében változatlanul üzemelt még a vietnami háború repülőgépein is.

A háború után a Stanfordra visszatért Terman aztán nemcsak tudóstársakat vitt magával a Harvardról, hanem katonai megrendelőket is. Az egyetem egyik vezetőjeként folytatta a radarrendszerek fejlesztését, immár a Szovjetunióval szemben. A konkurens szuperhatalom igen hatékony védelmét például Termanék úgy mérték fel, hogy a szovjet lokátorok által kibocsátott információkat a Holdról visszaverődve gyűjtötték be. A Palo Alto környékére települt elhallgatott vállalatok feladata, Blank szerint, az lett volna, hogy legyártsák Termanék mikrohullámú berendezéseit a hadseregnek. Illeszkedik a képbe Shockley pályája, aki 1955-ig haditechnikai fejlesztéseken dolgozott, majd völgybeli cégének tranzisztorait kezdetben szintén főleg a hadsereg vásárolta.

Meglehetős kétkedéssel fogadja Blank állításait a kérdés hazai szakértője, Sárhidai Gyula mérnök tanácsos, a Haditechnika című lap nyugdíjas szerkesztője. Bár szerinte is igaz, hogy az amerikaiak a mai napig ködösítenek világháborús fejlesztéseik körül (ellentétben az angolokkal, akik 25 év után publikussá tették az erre vonatkozó iratokat), ám kérdéses, hogy a történésznek amatőr Blank bármi újat megtudhatott erről a témáról, ahol a dörzsölt szakemberek is csak tapogatóznak. Az, hogy a Szilícium-völgy szoros kapcsolatban állt a hadiiparral, amúgy sem új gondolat, hiszen a völgy egyik legnagyobb vállalata a Lockheed, amely ide telepítette kutatórészlegét és rakétagyártását, nagyon is igényelte az elektrotechnikai berendezéseket. Köztudott az is, hogy számos Stanford-kutatást a védelmi minisztérium egyik hivatala (ARPA) finanszírozott, mely a szovjet szputnyik fellövésére adandó válaszokat kereste 1958-tól. Mi több, a szovjet propaganda már évtizedekkel ezelőtt állította azt – vagy mert tudták, vagy mert ráhibáztak –, amit Blank most új felfedezésként tálalt, vagyis hogy a völgy először a hadiipari megrendeléseknek köszönhette jelentőségét, és csak az 1960–1970-es években vette át a szerepüket a kockázati tőke s a civil fogyasztói igények kielégítése.

LŐRINC LÁSZLÓ