A kutatók két esetet elemeztek. Egy idősebb nőstény csimpánzét, amely egy skóciai szafariparkban élt kisebb csoport tagjaként, és két olyan szabadon élő csimpánzanyát, amelyek még hetekkel csecsemőik halála után is hurcolták utódaik mumifikálódott maradványait.

A Current Biology című amerikai tudományos folyóiratban kedden megjelent tanulmányában James Anderson kutatásvezető, a Stirling Egyetem munkatársa közli vélekedését, amely szerint az ember és más fajok között nem olyan egyértelműek a határok, mint sok ember gondolja. Anderson úgy gondolja, ennek bizonyítéka a haláltudat léte is, amely valószínűleg sokkal fejlettebb a csimpánzoknál a korábban feltételezettnél.

Az idősebb nőstény csimpánz halála előtti napokban a majmok csendesek voltak, és odafigyeltek szükségleteire. Röviddel halála előtt a többi csimpánz ápolta, újra meg újra átölelte az idős állatot, hogy lássák, él-e még. Amikor elpusztult, a csoport eltávolodott a testtől, ám felnőtt lánya hamarosan visszatért, és egész éjjel mellette maradt.

A másik kísérletet Bíró Dóra, az Oxford Egyetem munkatársa vezette. A megfigyelt két nőstény csimpánz nem fogságban, hanem Guinea erdeiben élt. Miután elvesztették csecsemőjüket, hetekig, hónapokig magukkal hurcolták tetemüket. Annak ellenére, hogy közben a testek mumifikálódtak, az anyák úgy gondoskodtak róluk, mintha élnének. Végül lassan "elengedték" csecsemőjüket, lehetővé téve a csoport többi csimpánzának, hogy hozzáférjenek a maradványokhoz. Előfordult, hogy ilyenkor a fiatalabb állatok húzogatták a testeket, és játszottak velük.

Mint Bíró írta, megfigyeléseik igazolják, hogy igazán szoros kötődés van az anyák és utódaik között, ami kicsinyük halála után is fennmaradhat.