A leletekről a Nature legújabb számában jelentették meg tanulmányukat francia, amerikai és kínai kutatók, akik André Nel, a párizsi Természettudományi Múzeum kurátorának vezetésével dolgoztak.

A kilenc bolhafosszília a 125 millió és 165 millió közötti időszakból való, Belső-Mongóliában, a Taohukou (Daohugou) lelőhelyen kerültek elő, ezek a vérszívók legősibb ismert maradványai.

A nősténybolhák 20 milliméteresek voltak, a hímek valamivel kisebbek, alig 15 milliméteresek, ám ezek is háromszor meghaladták a jelenkori, legfeljebb 5 milliméteres vérszívókat.

A dinoszauruszok korában élt bolháknak nem voltak szárnyaik, lábaik is kevésbé voltak fejlettek, mint távoli utódaiké, így a maiakkal szemben nem voltak képesek az ugrásra, csupán másztak áldozataik bundáján.

"A mezozoikumi állatok szerencséjére a korabeli bolhák képtelenek voltak az ugrásra" - hangsúlyozta Joe Hannibal, a Clevelandi Természettudományi Múzeum rovartani szakembere, aki nem volt részese a kutatásnak.

Az őskori bolhák ugyanakkor valóságos "karmokkal" rendelkeztek, amelyekkel belekapaszkodtak a gazdaállat szőrzetébe-tollazatába. Igen fejlett volt az éles, fogazott, fűrésszerű "szuronnyal" ellátott szájszervük, amellyel könnyűszerrel átdöfték a túlméretezett gazdaállatok vastag bőrét.

"Nincs mit csodálkozni azon, hogy százmillió évvel ezelőtt ilyen óriási bolhák léteztek. Ha még tovább  mennénk vissza az időben, olyan szitakötőkkel találkozhattunk volna, amelyek szárnyfesztávolsága elérte az 1 métert" - hangsúlyozta Michael Engel,a  Kansasi Egyetem Természettudományi Múzeumának kurátora, a tanulmány társszerzője.

A bolhák sikeresen alkalmazkodtak, amikor 65 millió évvel ezelőtt kipusztultak a dinoszauruszok, gazdaállatot váltottak, "átnyergelve" az emlősökre és madarakra. E váltás során a vérszívók korábbi testméreteik harmadára-negyedére "zsugorodtak".