Történelmet írt a NASA: elérte a Voyager–1 az 1 fénynapos távolságot

A NASA Voyager–1 űrszondája 1977-ben indult útnak, 50 év elteltével pedig olyan messze jutott a Földtől, hogy a Nap fénye is csak egy nap alatt ér el hozzá.

  • HVG

Némi „késéssel” ugyan, de történelmet írt a NASA Voyager1 űrszondája, vele együtt pedig az egész emberiség. Az eszköz november 18-án elérte a (Földtől számított) 1 fénynapos távolságot. Ez korábban még soha egyetlen űreszköznek sem sikerült, már csak azért sem, mert erre a bravúrra a Voyager–1 esetében is 50 évet kellett várni.

A NASA még 1977 szeptemberében indította útnak a szerkezetet, amelynek célja az volt, hogy adatokat gyűjtsön a Naprendszer bolygóiról, majd továbbítsa azokat a Földre. Az eszköz egyszer már történelmet írt: 1998. február 17-én a Plútó pályáján túl megelőzte a Pioneer-10 űrszondát, így hivatalosan is ez lett az az egység, ami az eddigi legmesszebbre jutott a bolygónktól.

A mostani 1 fénynapnyi távolság 25,9 milliárd kilométernek felel meg.

Mint a Science Alert megjegyzi: mivel a Föld kering a Nap körül, így a távolság a Föld és a szerkezet között hol nő, hol csökken, de mostanra jutott el oda, hogy még akkor is megmarad az egy fénynapnyi távolság, amikor a Föld közelebb van hozzá.

Mindez azt is jelenti, hogy a Voyager–1 rádiójele 24 óra leforgása alatt éri el a Földet, és ugyanennyi idő kell ahhoz is, hogy fogadja a földi irányítás utasításait. Ez sokszor eléggé idegőrlő, tekintve, hogy az elmúlt években többször is probléma akadt a működésével, így a javítás minden alkalommal meglehetősen hosszú ideig tartott.

Linda Spilker, a NASA bolygókutatója a lapnak arról beszélt, hogy amikor 1977-ben először dolgozott a Voyager-programon, nem gondolta volna, hogy 50 évvel később sikerül elérni ezt a határt.

A kutatók úgy vélték, hogy már az is komoly teljesítmény lenne, ha a Voyager-program űrszondái elérnék az Uránuszt. A Voyager–1 1979-ben érte el a Jupitert, 1980-ban pedig a Szaturnuszt. Megfigyelései olyan újdonságokat tártak fel e két égitesttel és holdjaikkal kapcsolatban, amelyeket korábban nem ismertek a tudósok. Kiderült, hogy a Szaturnusz gyűrűi valójában több száz kisebb gyűrűcskéből állnak, hogy a Jupiteren villámlik, és hogy a bolygó Io nevű holdját aktív vulkánok borítják.

Ezt követően a Szaturnusz és a Titán nevű holdja gravitációjának köszönhetően olyan pályára tudott állni, amely kivezette a szondát a bolygók síkjából. Emiatt a Voyager–2 volt az, ami elérte az Uránuszt (1986), majd a Neptunuszt (1989).

A szerkezet 2004-ben elérte a Naprendszer azon pontját, ahol a Napszél (a Napból kiáradó részecskék) sebessége hirtelen lelassul, mivel beleütközik a csillagközi tér nyomásával. A Voyager–1 ezután átlépte a helioszférát, és talált is egy 50 000 Celsius-fokos falat a Naprendszer határánál.

2012. augusztus 25-én, a Naptól mintegy 18,2 milliárd kilométeres távolságban a Voyager–1 végül átlépte a heliopauzát, így ez lett az első ember alkotta objektum, amely belépett a csillagközi térbe.

A Voyager egyik felfedezése, hogy a heliopauzán túli mágneses tér nagyrészt a helioszférán belüli térrel, nem pedig a csillagközi tér mágneses irányával mutat azonos irányt. Bill Kurth, az Iowai Egyetem tudósa szerint nincs tudományos egyetértés abban, hogy ez miért van így, ám ha még elég ideig működik a Voyager–1, akkor annak is tanúi lehetnek a tudósok, mikor vált irányt a mágneses tér.

A NASA szerint bár kritikusan alacsony a Voyager–1 energiaszintje, még elegendő ahhoz, hogy egy műszere még 2030 után is működjön. Ez jó hír, van azonban egy rossz is: az Oort-felhő, a Naprendszer legkülső határa még nagyjából 300 évnyi távolságra van az űrszondától, így azt már biztosan nem fogja megérni. Ahogy azt sem, hogy áthaladjon rajta, az ugyanis 30 ezer évbe fog telni.

Ha máskor is tudni szeretne hasonló dolgokról, lájkolja a HVG Tech rovatának Facebook-oldalát.

Hozzászólások