A kormány különféle népesedési programjai a demográfiai folyamatokon egyelőre nem változtatnak, de arra kiválóak, hogy ezekről beszéljen mindenki, szakértő és laikus egyaránt. Azonban úgy tűnik, a folyamatokat a legsokoldalúbban magyarázó gondolatmenetekből is kimarad két alapvető pont.

Az egyik rögtön az, hogy van-e joga az államnak akár hasznossági, akár ideológiai okokból ideális családmodellt vagy népesedési pályát kijelölni, és büntetni azokat, akik nem tudnak, vagy nem akarnak megfelelni ezeknek a követelményeknek. Mert lényegében erről van szó, csak annyit még Habony Árpád is megtanult a politikai kommunikációról, hogy az ilyesmit nem lehet büntetésként bejelenteni, hanem pozitívan kell keretezni. Nyilván, a kollektivizmusban gondolkodó nemzeti együttműködők szerint igen, egyrészt mert képtelenek megérteni például az egyéni számlás nyugdíjrendszer lényegét, másrészt mert eleve képtelenek elengedni a mások életébe való beleszólásra való belső kényszert. De, bár tudom, hogy ez a tízmillió házmester országában szentségtörés, egy pillanatra játsszunk el a gondolattal, hogy nem lehet-e egy államnak inkább az a feladata, hogy ne álljon polgárai útjába, és az önálló boldogulást támogató rendszereket preferáljon, ahol sokkal kevésbé számít, hogy hány járulékfizető és hány nyugdíjas van, mert alapvetően mindenki a saját pénzéből él?

Érdemes volna egyébként azt is megvizsgálni, és nem tudom, történt-e ilyen, hogy ez a külső nyomás mennyiben befolyásolja a népesedési szándékokat firtató kérdésre adott válaszokat, azaz mondjuk a „majd szeretnék egyszer gyereket” állítás mennyire erős, annyira, mint mondjuk az, hogy „majd nem szeretnék éhen halni”, vagy mondjuk inkább ahhoz áll közel, hogy „majd egyszer szeretnék eljutni a Holdra”.

A másik fő probléma, hogy ezek a programok egyszerűen nem működnek. Mindegyik azon alapszik ugyanis, hogy a gyerekért „cserébe” az állam rosszabb esetben pénzt, jobb esetben valamiféle jól szervezett szolgáltatást (bölcsőde, óvoda, gyermekjóléti intézmények stb.) ad a szülőnek. Csakhogy, kezicsókolom, az iparosodott populációkban az elérhető jövedelem növekedése nem alakul át automatikusan a népesség növekedésévé, ahogyan az az ipari forradalom előtt megszokott volt. Pont.

Ezt illusztrálandó, tekintsük meg az alábbi ábrát, amely az egy főre jutó GDP világátlagát ábrázolja az utóbbi kétezer évben:

Elég jól látható, hogy az egy főre eső, infláció-kiigazított jövedelem körülbelül meghúszszorozódott. Bár számos szempontból lehetetlen, egy picit képzeljük el, hogy ehelyett egy alternatív történelem valósul meg, és ez a jövedelem a fejlett országokban nem a jólét, hanem a népesség növelésére megy el, ez kétszázmilliós magyar népességet jelentene, de középkori körülmények között. De nem ez történt.

Hanem az történt, hogy a fejlett világban gyakorlatilag mindenütt fogyóban van a népesség, néhány helyen a szinten maradás határa közelében, de a legtöbb helyen mélyen alatta, és ebből a szempontból szinte mindegy, hogy a katolikus Lengyelországról, a szekuláris Magyarországról, vagy a jóval gazdagabb Japánról van szó. Ezt csodálatosan mutatja a GDP és a termékenységi ráta kapcsolatát ábrázoló grafikon:

Azt hiszem, ebből elég egyértelmű, hogy a demográfiai programok valódi kérdése, hogy mennyire fogyunk, ennél merészebbre még gondolni is butaság. Hacsak persze nem élnek itt is ugyanazok a tévhitek, amelyek a politika számos más területén, miszerint amit a fejlett világban senkinek nem sikerült megoldani, azt majd mi egy csapásra megoldjuk.