Szerintem minden nyilatkozat nagy felelősség és én mindig nagyon precízen fogalmazok, ha engem kérdeznek. Tegyétek ti is ezt és akkor senkinek sem lesz semmi bántódása.

(Skrabski Fruzsina szavai Ungváry Krisztánhoz)

Az van, fruzsinák, hogy ebben az eltévedt országban tán ti vagytok eltévedve leginkább. Szó se róla, édesek vagytok, aranyosak, jószagúak és jól neveltek; kicsit vagányak vagytok, tehát lehet veletek kiadósat borozni, kicsit komolyak, tehát lehet veletek lelkizni is; van diplomátok, rendes polgári felmenőitek, van kenyeretek, borotok is van. Vannak – persze hogy! – ötleteitek, és van hozzá mozgásteretek; az írásaitok nem poros fiókokban lapulnak, a filmjeiteket bemutatja a tévé, veletek együtt, fruzsinák. Nektek nem kell félni ebben az országban semmitől és senkitől, ti vagytok korunk hősei és új arisztokratái, a királyfiak és a királyleányok, tiétek a jövő, tiétek az ország, a hatalom és a dicsőség, mert ti vagytok a fruzsinák.

S csak néztek, nagy, kerek szemekkel, ha valakinek mindez nincsen, ha valaki koszos és büdös, ha valakinek csak penészes kenyere és pancsolt bora van, el sem hinnétek, hogy az ő rossz soruk bizonyos esetekben a ti jó sorotok ára; csak hüledeztek, ha valaki nincsen biztonságban, ha valakit üldöznek, kiközösítenek, ellehetetlenítenek a véleménye miatt – szerintetek az biztos butább, tehetségtelenebb, rosszindulatúbb nálatok, vagyis balos, komcsi, libsi, hazug és ellenség, ám mivel nektek hitetek és emberségetek is van (pont nektek ne volna?), igazából nem haragusztok rájuk, csak azt mondjátok az ilyenre, fejhangon és elnyújtva, hogy szegééééény,

pedig ti vagytok a szegények, fruzsinák.

El nem hinnétek, hogy mennyien félnek igazán és őszintén naponta Magyarországon, például mert nincsenek kifogástalan felmenőik, de ti ezt már természetesen halálosan unjátok; ti nem tudtok Wass Albert utcákról, de ha tudnátok is, nincs ezzel semmi problémátok, nem tudtok a több százezer éhező gyerekről, de ha tudnátok is, inkább az élet napos oldalát nézitek. Nektek természetes és jogos és nómenklatúra, ti egészen természetesen gondolkoztok az egykori agitációs és propagandaosztály reformkommunista sémáiban (v.ö. „vannak még hibák, elvtársak”), ezért ugyanolyan büszkén valljátok önmagatokat függetlennek és értelmiséginek, mint az idegen hatalmak kiszolgálóinak mindazokat, akik nem fruzsinák.

Így aztán ti, fruzsinák, simán leiskoláztok egy idős magyar filozófusnőt, aki olykor tényleg hülyeségeket beszél ugyan, de akinek a munkásságát ti sem tudnátok kikerülni, ha szeretnétek kissé megérteni az egzisztencialistákat (valójában nem szeretnétek.) Nem tudjátok, mert nem is akarjátok felfogni, hogy neki nem jutott a fruzsinaságból, ellenben a fél családját kiirtották kislánykorában, maga pedig a szegedi zsidó árvaházban nevelkedett, s többek közt ezért beszél – olykor akár artikulátlanul – a félelmeiről. Úgy tesztek, mintha párbeszédet kezdeményeznétek, olyan felütéssel, hogy „miért beszél gonoszságokat”, és ha egy mukkot sem értetek abból, amiket – mégis – válaszol, képesek vagytok így szólni: „az vesse rám az első követ, aki szerint nem tettem meg mindent”.

Pedig valójában nem teszitek meg a legfontosabbat: hogy leüljetek gondolkozni egy kicsit, önmagatokról és a valóságról, fruzsinák.

El vagytok tévedve: azt képzelitek, hogy ti vagytok a jók, a nem-fruzsinák pedig a rosszak. Azt képzelitek, hogy a világ, de legalábbis a magyar társadalom fruzsinaságra rendeltetett, és a ti történelmi küldetésetek, hogy a magatok képére alakítsátok. Fruzsinák, hangosan csikorog a frusztrált dühötök, ha ez nem megy valamiért. Képesek vagytok mindenre, még arra is, hogy eljátsszátok az áldozatot, az üldözöttet, a számkivetettet és megkövezettet, ha nem megy.

Pedig nem kéne izgulni. Menni fog. El vagytok tévedve, és egészen boldogok sohasem lesztek, hiszen mindig találtok olyat, aki ellenáll a fruzsinaságnak – de itt és most, bizony, nektek áll a zászló.