Megakadt a szemem egy mondaton, az idősellátás változtatásának indoklásában. Pláne, hogy olvastam azt is, repülőtér lesz a felcsúti stadion mellett ebben a virágzóra kommunikált magyar valóságban.

„A módosítás célja a legrászorultabb idősek ellátáshoz való hozzájutásának segítése a jogosultsági feltételek módosításával, ezáltal a célzottság növelése a közpénzek jobb felhasználása érdekében.”

Célzottság növelése… és a közpénzek jobb felhasználása….

Ezt a célzottságot érzem persze máshol is, ahol megszűnt pl. a havi kártyás villanyóra feltöltését fedező lakásfenntartási támogatás, ahol még tovább szűkült a megélhetés, de a lehetőségek nem növekedtek. Érzem, határozottan, hogy ez a célzás azokat célozza meg, akik a társadalom perifériáján élnek. Őket, a mélyszegénységben élőket, a betegeket, rokkantakat, más fogyatékosokat, hajléktalanokat, és most már az öregeket is. Mert velük is csak a baj van. Túl sokba kerülnek ők is. Ráadásul velük még nem is lehet a statisztikát fényezni. Mire jó egy öreg? Csak a pénzt viszi.

Hallgatom a tv-ben az államtitkárt, mondja, hogy képzeljük, vannak olyan öregek, akiknek a gondozóik a nyúlketrecét takarították….és az mégse járja, hogy közpénzen ilyen galádság történjen! Majd most jól lepontozzák őket. És csak azzal foglalkoznak (kizárólag vele és nem a nyulakkal), egy órát, aki legalább 20 pontot kap!

Próbálom elképzelni ezt a pontozást... vajon milyen gyakran ismétlik meg egy demens öregnél? Mikor gondolják, hogy képes még bevenni a gyógyszert maga, vagy segítségre van ehhez szüksége?

És persze ismerve a jó magyar szokásokat, és emlékezve arra az időre, mikor pár éve még nagy üzlet volt az idősgondozás, cégek sora alakult erre a célra, na meg az ehhez kapcsolódó állami támogatás elérésére, természetesen a hozzá illő, szintén támogatott szociális gondozói képzésekkel, szóval, gondolom, azért ez sem lesz piskóta. Akkor valóságos hajtóvadászatot folytattak a környéken a nyugdíjasokért, hiszen a tanfolyam elvégzése után, aki hat-nyolc embert összeszedett, már biztos állása volt, amiben megszakadni sem kellett, így aztán voltak települések, ahol már nem volt senki, aki kötélnek állt volna. Pedig akkor csak papíron kellett igazolni, hogy gondozásra szorul.

Bár, mondjuk most is így kell. És a papírokat most is emberek készítik. Akik előtt ott a jó példa, az állami vezetők, akik pontosan mutatják, hogy itt ma mindent lehet, elfelejteni bevallani egymilliárdot, megvenni lakás(okat) áron alul, tartalom nélküli szakértői tiszteletdíjakat juttatni a rokonoknak, hát nekik majd miért ne lehetne felülpontozni a rokont, a barát anyját, a polgármester apját?

Aki pedig kimarad ebből, azok megint azok lesznek, akiknek a legnagyobb szüksége lenne rá, akiknek nincs érdekérvényesítési képessége, akik csak szimplán szegények, egyedül maradtak, és akik számára már az utolsó út is leszabályoztatott szociális temetés formájában.

„Egy országot, egy nemzetet jellemez, hogy miként bánik az idősekkel, az elesettekkel, a rászorulókkal, mindazokkal, akik önhibájukon kívül nem tudnak gondoskodni magukról” – hangoztatta az egyik miniszter nemrég, egy gondozóközpont felújításán.

Igen. Ez is jellemzi. Meg sok más is. Nem állunk túl jól.