Igazi operettbe illő jelenet egy operettországban: mintha csak Pixi és Mixi lépett volna elő a Mágnás Miskából, hogy némi szárnysegédlettel együtt csapják a szelet egy szépasszonynak. A történet négy közismert hazai pénzügyi szakember meg egy exhibicionizmussal kellőképp megáldott képviselőnő találkozójáról szól, amire az érintett személyek meglehetősen eltérően emlékeznek.

Nevezetesen az utóbbi felkérésről beszél - ezúttal nem táncra, hanem köztársasági elnökségre -, az előbbiek viszont tagadnak mindent, és közös közleményükben egybehangzóan állítják: kizárólag az Európai Uniót érintő kérdésekben konzultáltak Lévai Katalinnal.

Teljesen mindegy, hogy kollektív amnéziatünettel vagy egyszerűen csak egy bohózatba illő jelenettel állunk szemben, a lényeg mégiscsak az, hogy az egyikre is, a másikra is ugyanaz a magyarázat.

A pártok, illetve az egész politikai elit elképesztően titokzatosak a tekintetben, kit válasszon meg a parlament nem egészen négy hónap múlva a hivatalából idén nyáron távozó Mádl Ferenc államfő utódául. Pedig az ügynek, a szóba jöhető személyeknek és a demokratikus közgondolkodásnak is feltétlenül jobbat tenne, ha nyíltan beszélnének. Amitől a fentihez hasonló légyottoknak is rögtön megszűnne a szerepük dramaturgiai és közélet-technikai szempontból egyaránt. De talán még ahhoz sincs késő, hogy a törvényhozók újragondolják: 15 évvel a rendszerváltás után valóban annyira kell-e félni a közvetlen elnökválasztástól, hogy inkább sajtólufikat eregetnek - vagy legalábbis hagynak maguktól felszállni - annak kipuhatolására, miféle ember látszik a legalkalmasabbnak a legfőbb közjogi cím elnyerésére.

Ha alaposabban körülnézünk, Magyarország szomszédainál a közvetlen elnökválasztás dívik - ott is, ahol több, s ott is, ahol kevesebb tényleges hatalom jut a mindenkori államfőnek. Ausztria jobbközép kormánya egész jól elvan a nemrég megválasztott szociáldemokrata köztársasági elnökkel, mint ahogyan korábban, a pont fordított felállásban is. (Kétségtelen, hogy Romániában viszont egyszerre lendült át a zászló balról jobbra - igaz, ott a parlamenti és az elnökválasztást egy időben tartották.) A magyarországi parlamenti rendszer létrehozásában egyik etalonnak tekintett - és az államfőt ugyancsak közvetetten választó - Németországban pedig éppen az a fő sajátosság, hogy a szövetségi elnököt nemcsak a szövetségi parlament tagjai, hanem a tartományok delegáltjai is választják az úgynevezett Bundesversammlungban, ahol tehát nem elégséges, ha a központi kormánynak csak Berlinben van meg a többsége.

Vagyis nincs tuti megoldás. Lehet így is, lehet úgy is. Csak egyféleképpen nem lehet: zenés színház közönségének nézni a hazai nagyérdeműt. Még akkor sem, ha legkésőbb a harmadik felvonás - akarom mondani, a harmadik parlamenti szavazási forduló - végére garantált a hepiend.

LIPOVECZ IVÁN

(A szerző a HVG főszerkesztője)