A szocialista rendszer és a gazdasági átmenet nemzetközileg legismertebb kutatója az 1956-ot követő években autodidakta módon sajátította el a korszerű közgazdaságtant. Munkái, amelyek egyidejűleg jelentek meg magyar és angol nyelven, alapvetően befolyásolták a reformok történetét. Az 1968-as új mechanizmus készítői sokat merítettek 1956-ban írt, A gazdasági vezetés túlzott központosítása című könyvéből. Az 1980-ban publikált Hiány valóságos bestseller lett, s nem csak Magyarországon. A posztszocialista átmenethez programot adó Indulatos röpirat 17 nyelven jelent meg. Kornai a Harvard Egyetem és a Collegium Budapest professor emeritusa, az amerikai, a brit, az orosz, a magyar és számos más akadémia tagja, akit 13 egyetem tüntetett ki díszdoktori címmel. Jelenleg a Nemzetközi Közgazdasági Társaság elnöke.
HVG: Rendhagyó önéletrajz alcímmel megjelent kötetében idéz önről írott titkosszolgálati jelentésekből is. Milyen meglepetések érték, amikor kiderült, ki mikor és mit jelentett önről?Kornai János
K. J.: Nem voltak illúzióim, tudtam, hogy van titkosszolgálat, működnek a besúgók. Azt az élményt azonban nehéz feldolgozni, amikor egy barátról vagy egy kollégáról derül ki, hogy jelentett rólam. Ez személyes trauma; hiába ismeri az ember pontosan egy betegség tüneteit, az nem ugyanaz, mint amikor maga is elkapja. De nem akarom magam abba a hangulatba lovalni, hogy mostantól kezdve mindenki gyanús - így nem lehetne élni. Az ország az elmúlt évtizedekben több sorsfordulót élt át, voltak más morális vizsgatesztek is, és örülök, hogy azokon a legtöbb barátom átment.
HVG: Pályafutása során többször is szembekerült a dilemmával, hogy emigráljon-e. Bár az 1956-os forradalom után meghurcolták, maradt. Mint ahogy itt maradt akkor is, amikor az 1970-es évektől kezdve a legkiválóbb nyugati egyetemek kínáltak állást önnek. Miért?
K. J.: Nagy volt a kísértés, hogy Nyugaton éljem az egyetemi tanárok nyugodt, konszolidált életét. Több pályatársam az emigrációt választotta, amit megértek; e tekintetben sem állítom, hogy az én választásom az egyedül elfogadható. Én más utat választottam: inkább minden alkalommal vízumért folyamodtam. Ezzel is kifejezésre juttattam, hogy magyar vagyok, nem amerikai. Tizennyolc éven át ingáztam az Egyesült Államok és Magyarország között, ami jó életforma annak, akinek az a szakmája, hogy rendszereket hasonlít össze - bár fölöttébb fáradságos.
HVG: Sokat vívódott azon is, bekapcsolódjon-e a magyarországi reformok kidolgozásába, vagy maradjon szigorúan a tudomány mellett. Többnyire az utóbbit választotta. De nem mindig...
K. J.: 1956 nyarán néhány kollégámmal részletes reformjavaslatokat dolgoztunk ki. Október 23-án Donáth Ferenc azzal bízott meg, hogy írjam meg Nagy Imre első parlamenti beszédének a közgazdasági részét. Ezt a feladatot nem tudtam befejezni, mert az adott politikai körülmények között képtelen voltam jó lelkiismerettel olyan gazdasági programot kiadni a kezemből, amelyet megalapozottnak és politikailag megvalósíthatónak tartok. 1956 novembere után már nem hittem abban, hogy a szocialista rendszer alapjaiban megreformálható, de nem váltam ellendrukkerré. Soha nem vallottam azt a felfogást, miszerint minél rosszabb, annál jobb. Ugyanakkor távol akartam maradni a pártközponttal folytatott alkuktól, a gazdasági életért felelős ügyeletes pártvezetőkkel való kooperációtól. Semmi rossz érzés nincs bennem azok iránt, akik nem vonták ki magukat a különböző reformbizottságokból. Én ezt a szerepkört nem vállaltam. Bár könyvet írtam a hiányról, nem fejtettem ki, miképpen lehetne változtatni a hiánygazdaságon a szocialista rendszer keretein belül. E kérdés megválaszolásának elkerülése is azt akarta sugallni az olvasónak, hogy bizonyos visszásságok, negatív vonások a szocialista rendszer belső tulajdonságai, és hogy a reform nem elég, rendszerváltásra van szükség.
Második oldal (Oldaltörés)
© Dudás Szabolcs |
K. J.: Mert más a viszonyom a gazdaságpolitikához, ha azt demokratikusan választott kormány alakítja, mint akkor, ha diktatórikus kormányzat. A még oly "jóindulatú" diktátornak nem akartam tanácsot adni, ám kész vagyok ezt tenni a nála esetleg ügyetlenebb, de választott vezetésnek. A határokat azonban itt is kijelöltem önmagam számára: fizetett kormányzati munkát nem vállalok, pártprogramot nem írok, pártrendezvényen nem jelenek meg, szellemi függetlenségemet fenntartom.
HVG: Az 1995-ös stabilizációs műtét időszakában még messzebb ment. Az ellenzék vezető gazdaságpolitikusát, Szabó Ivánt igyekezett meggyőzni, hogy ne opponálják a Bokros-programot, majd Sólyom Lászlónak, az Alkotmánybíróság (AB) elnökének vázolta fel az intézkedések szükségességét. Intervenciói nem jártak sikerrel. Hogyan fogadta ezt?
K. J.: Mivel a stabilizáció, a kiigazítás egészen rendkívüli esemény volt, szokatlan lépésekre szántam rá magam. Szabó Iván a mondandómat megértéssel fogadta, ám az ellenzék magatartását ez nem befolyásolta. Az AB sem tette a magáévá az érveimet. Válasszuk szét a történetnek ezt a két szálát; most csak a politikai szféra reakcióját kommentálnám. Bár az, ami történt, nem épp felemelő, mégis nagyon tanulságos volt. Nagyon is kézzelfoghatóan szembesültem azzal a jól ismert jelenséggel, hogy a politikusok nem közgazdasági elemzésekből indulnak ki, hanem a politikai célszerűségből, hatalmi megfontolásokból.
HVG: És hogyan fogadta az egészségügyi reformokat felvázoló, 1998-ban megjelent könyve kudarcát? Ez sem hatott a döntéshozókra.
K. J.: Kudarc? Ez azért túl erős kifejezés. Nehéz pontosan lemérni azt a hatást, amit egy könyv vagy cikk gyakorol. Sok minden hat a döntéshozókra, ezek között ott van a leírt javaslatok hatása is. Most megjelent a könyv második, bővített kiadása - meglátjuk, lesz-e hatása. Egyébként nem tartozom azok közé, akik úgy vélekednek, hogy az egészségügyben semmi sem történt. A reform szerintem nem egyszeri, egy csapásra végrehajtandó látványos aktus, hanem évekig tartó folyamat. Más kérdés, hogy szerintem túl lassú, sokszor csak döcögős. Ennek sok oka van. Az egyik, hogy a fő politikai és szakmai csoportosulások még önmagukkal sem tisztázták, mit kívánnak elérni, merre induljanak el. Nincsenek homogén érdekek. Nincs például olyan képződmény, amelyet egyszerűen "orvostársadalomnak" nevezhetnénk. Hiszen nem azonos azoknak az érdeke, akik részesülnek a hálapénzből, és azoké, akik nem meríthetnek ebből a húsosfazékból. Más a jól felszerelt városi kórház munkatársainak az érdeke, és más azé, aki elszigetelten dolgozik a tanyavilágban. Más annak, aki most kezdi el a pályafutását, és más a már befutott vagy az aktív szakasz vége felé járó orvosé.
HVG: Ettől még akár a megosztott "orvostársadalom" ellenére is neki lehetne kezdeni a reformoknak.
K. J.: Hadd folytassam: a betegek érdekei sem egyöntetűek - más a szempontja annak, aki kivonja magát a közterhek fizetése alól, illetve annak, aki rendesen adózik. Az egészségügy finanszírozásának a terhei nem egyformán oszlanak el. Nagyon sok üres szócséplés folyik a tényleges, konkrét teendők alternatíváinak alapos megvilágítása, azok előnyeinek és hátrányainak tárgyilagos elemzése nélkül. A rendszer átalakításának esetleges hátrányaitól többen félnek, mint ahányan a reform távlati előnyeit látják. Szükség volna erőskezű kormányzatra, amely akkor is végrehajt bizonyos változtatásokat, ha azok - legalábbis az érintettek egy részénél, illetve az akciók elkezdésekor - nem népszerűek.
HVG: Talán a rendszerváltást követő csalódottság is közrejátszik abban, hogy a politikusok visszariadtak a további reformoktól. Önéletrajzában így fakad ki: "A hiány című könyv szerzője volna már az egyedüli, aki nagy jelentőséget tulajdonít a hiánygazdaság felszámolásának?"
K. J.: Mintha mára mindenki elfelejtette volna, még az idősebbek is, hogy a szocialista rendszerben a hiány volt az élet egyik leggyötrőbb jelensége. Megalázó volt a sorban állás a telefonért, az autóért, más országokban a kenyérért, húsért is. Meghökkentő az emlékezetkiesés, és az is, ahogy a mai panaszok elnyomják a korábbiakat. A csalódottság egyik oka, hogy a rendszerváltás körül sok volt az illúzió. Holott nem arról van szó, hogy egy ördögi rendszert egy angyali váltott volna fel. A kapitalizmus éppúgy "csomag", mint a szocializmus: van benne jó is, rossz is. A politikai cselekvés immár nem jár komoly kockázattal, nem kell félni attól, hogy valakit a szavaiért, sőt a gondolataiért börtönbe csuknak. Ennyiben nőtt a biztonságérzet. Ugyanakkor csökkent a foglalkoztatás biztonsága. Ha valaki az előző rendszerben egy bizonyos jövedelmi szintet elért, arra tartósan számíthatott - feltéve, hogy távol tartja magát a politikától. Most viszont nagy felemelkedések és nagy lecsúszások egyaránt tapasztalhatók. Egy másik példa: a hiánygazdaságban munkaerőhiány is volt, a többletgazdaságban viszont mindenből bőséges a kínálat. A munkanélküliséget a kapitalizmusban lehet mérsékelni, de kiküszöbölni nem. Ha egy ideális szocialista rendszert állítunk szembe a kapitalista valósággal, az önbecsapás. Ha pedig az ideális kapitalizmust a szocialista valósággal, az olcsó antikommunizmus. Munkáimban igyekeztem mind a két végletet elkerülni, soha nem állítottam, hogy a szocialista rendszer nem működik, de nem istenítettem a kapitalizmust sem. Igaz, hogy az utóbbit minden negatívuma ellenére jobbnak látom az előbbinél, ez azonban nem tesz vakká a bajaival szemben.
FARKAS ZOLTÁN
