Gyurcsány Ferenc beszél.  Hol a mérce? © MTI

Gyurcsány Ferencnek az őszödi frakcióülésen mondott beszéde tegnap nyilvánosságra került s a hangfelvétel lényegében ugyanezen mentalitás summázata. Beismerése mindannak, amit a közvélemény gondolkodásra hajlamos része eddig is tudott. Hogy az idén lezajlott parlamenti kampányt mindkét részről a rövid távú politikai célokat szolgáló ordas hazugságok uralták. A miniszterelnök és koalíciója éppúgy tudta, hogy lehetetlen betartani az ígért adócsökkentést, gázár-stopot, nyugdíjkorrekciót, mint ahogy Orbán is tisztában volt vele, hogy képtelenség a járulékcsökkentéssel párhuzamos 14. havi nyugdíj. Sőt, láthatták, nemcsak további juttatásokra nincs pénz, de még a jelenlegieket is szükséges lefaragni-megnyirbálni.

A Fidesz sem volt különb a Deákné vásznánál, ám ez nem változtat a tényen, hogy a kormányon lévők felelőssége mindig nagyobb. “Jézusmária, győztünk!” – ez az egyik MDF-es honanyától eredeztetett bon mot összegzi legjobban Gyurcsány egyszerre drámai és pitiáner szónoklatát. Csakhogy Beke Kata mindezt 1990-ben, negyven év pártállami diktatúra csődje után mondta, Fletó pedig négy év, általuk vitt demokratikus kormányzása után folytathatta.

Nem, miniszterelnök úr, ezt a balhét nem lehet tizenhat esztendőre egyenlő mértékben rákenve szétteríteni. Igaz, a büdzsé állapota már 2002-ben sem volt a legoptimálisabb. De mégis a Medgyessy-kabinet idején szabadult el minden, ez a kormány volt az, amely költségvetési és reálgazdasági fedezet nélkül vállalta be a rendszerváltás óta példa nélküli, óriási bér-és nyugdíjemeléseket.

Most azért átkozódnak sokan, mert a kormány nem tartotta be a választási programját. Ne legyünk álszentek: a mostani pénzügyi helyzetbe azért jutottunk, mivel Gyurcsány szocialista elődje komolyan vette a kortesharcban bedobott irreális számokat. Persze jóval kisebb lenne a baj, ha a jóléti célokra szánt pénzkiáramlást reformokkal ellensúlyozzák. A vízfejű közszféra leépítésével, a szociálpolitikában az alanyi jog helyett a rászorultsági elv bevezetésével, a társadalom-és nyugdíjbiztosítás legalább részbeni öngondoskodó-piaci alapokra helyezésével, a pénznyelő vasút átalakításával, a korrupt egészségügy gyökeres átszervezésével, az “ingyen ebéd” posztkádári illúziójának szétfoszlatásával.

Ám Medgyessy az osztogatást leszámítva semmit nem csinált, Gyurcsány pedig – pénz híján – még azt sem; cselekvés helyett kormányzást imitált. Falra hányt borsó volt csupán az uniós osztályfőnöki intő, a hitelminősítők zsinórban érkező rissz osztályzata, a gazdasági szakérők vészjósló szavai. És utána mindezt szinte büszkén, hetyke-legényes stílusban hanghordozóra mondta. Úgy tűnik, kormányfőnk még a felvétel publikálását követően sincs tisztában azzal, későn jött, és eleinte csak szűk kör által ismert önvallomása milyen rothasztóan hat a közmorálra. Átlagemberek milliói fordítják le a miniszterelnök beletűzdelt káromkodásokkal színesített mondatait a privát világuk nyelvére. Miszerint “ha ti csak úgy csináltok, mintha kormányoznátok, igazat mondanátok, felelősséget vállalnátok, akkor mi is csak mímeljük az adófizetést, jogkövető magatartást, becsületes polgárhoz illő viselkedést.” Mindez azt sugallja, a hazugság kifizetődő, ha pedig lebukunk, mondd már, legfeljebb odapökünk egy pardont, cinikus gesztussal széttárva mindkét tenyerünket.

A koalíció feje megtehette volna, hogy, miután átvette a törött, de legalábbis megroppant kormányrudat Medgyessytől, igazat mond. Bevezeti a megszorító reformokat (vagy legalább a kampányban őszintén felhatalmazást kér a keserű pirulára). Akkor szinte biztos, hogy megbukik, ez tény. És akkor mi van? A hatalomra került Orbánéknak ugyanúgy nem lett volna más sanszuk, mint bevezetni a jobboldali Bokros-csomagot. Gyurcsány az ellenzéki padsorokból kárörvendőn figyelhette volna riválisai kínlódást, akik – vele szemben – tejjel-mézzel folyó Kánaánnal kecsegtettek, de most mégis az ő programját hajtják végre. Ugyanúgy széttárhatta volna a kezét, de sokkal hitelesebben: “Látjátok, én mondtam, hogy nincs más választás, hiába ígérgetett fűt-fát Viktor, ő se tud egyebet tenni!” És, miután Orbán elvégezte helyette a piszkos munkát, 2010-ben diadalmasan térhetne vissza.

Tudjuk, hogy ilyen nincs. Ha a tömegdemokrácia nagypárti politikája választhat, hogy hazugsággal győz az idei választáson, vagy elbukja, de igazat mond, és az ekképp felhalmozott morális tőkével simán nyeri a következőt, habozás nélkül az első mellett dönt. Sebaj, eddig sem voltak naiv képzeteink a belpolitikai dzsungel farkastörvényeiről. De az a minimum, hogy a csalárdság révén triumfált közember tisztában legyen vele, ebül szerzett hatalom ugyanolyan dicstelenül vész el. Pinokkió orra előbb-utóbb megnő, akárhogy próbálnák takargatni. A csalásnak és a becsületnek egyaránt ára van. Rajtunk múlik, hogyan döntünk, melyiket kifizetődőbb leperkálni.