© Müller Judit

Szerintem nem elsősorban a hatalomvágy Orbán nagy erejű, mondhatnánk túlfeszített hajtórugója. Beszédei, szereplései inkább azt sugallják, hogy személyiségét, tetteit, stílusát szinte kielégíthetetlen szeretetvágy jellemzi. Mint a legtöbb populista politikus, a hatalmon túl hódolatra, rajongásra is sóvárog, arra, hogy az emberek bálványozva szeressék. Ma már olyan közegben lubickol igazán, ahol imádattal néznek fel rá. Láthattuk, a parlament félpatkója kevés neki: igazi eleme a jól szervezett, őt rajongókkal körülölelő fórum.

A legnagyobb ellenzéki párt vezére tudat alatt talán nem is akar kormányfő lenni. Még azt is elképzelhetőnek tartom, hogy ezért szinte szabotálja pártja győzelmét. Hisz kormányfőként csakis csalódást okozhatna rajongóinak, akiknek hódolatát mesterien eléjük tárt, megvalósíthatatlan összmagyar álomvilággal vívta ki. Orbán hatalom iránti vágyát - amivel persze azért bőven megáldotta-megverte a sors - nem annyira a kormányzás, az ország ügyeinek intézése, mint a lebilincselő szónoklataival a híveiben kialakított tekintélye elégíti ki. Ha így van, nem biztos, hogy (érzelmi) lénye kész minden kétség nélkül feladni az utolsó pár évben magas szintre emelt ellenzéki szerepét. A miniszterelnöki poszt elnyerésére talán inkább a politikán kívül egzisztenciális lehetőséggel alig bíró "barátai", mintsem saját igényei ösztönzik.

1998-ban még úgy gondolhatta, hogy kormányra jutva kialakíthat olyan paternalisztikus hatalmat, amilyenben szocializálódott, és amelynek leváltásáért valóban sokat tett. Azóta fel kellett ismernie, hogy az unión belül ilyen hatalom felépítésére, gyakorlására már aligha van esélye. Amit megtehetne, az immár aligha elégítené ki az ambiciózus politikust, aki a Hősök terén, Nagy Imre újratemetésén elhangzott beszédével oly fiatalon robbant be a köztudatba, és hódította meg - ellenzéki szerepében - milliók szívét. Ezt aligha lehet megismételni. Kormányzói szerepben semmiképpen.

Éppen abban látom a konkrét jeleit is, hogy Orbán nem teljes szívből törekszik az ország legnehezebb "adminisztratív" posztjára, amit sokan a legmohóbb hatalomszomj jelének tartanak: a választási kampány túlkapásaiban. Nem arra célzok, hogy a faxoló Fidesz-vizsla lábnyomai vagy a szervergét szálai (a tények elkenéséről nem is szólva) merre, meddig nyúltak-nyúlnak. De biztos, hogy pártját-szövetségét Orbán mentalitása hatja át, és sokan vannak körülötte, akik értik vagy érteni vélik az ő kimondatlan gondolatait is. Elképzelhetetlen, hogy maga ne lenne tisztában azzal, hogy az ilyen durva kampányfogásokkal több szavazatot veszíthet, mint nyerhet. Embereit mégis kedvükre hagyja hadonászni ezekkel a kétélű kardokkal.

Politikai elemzők abban is csak a végletes hatalomszomj jelét látják, hogy Orbán jól kidolgozott ideológiára felépített párt helyett különböző nézeteket-érdekeket képviselő, integrálatlan szövetséget hozott létre. Lehet, hogy ez hatalomra is juttatja, és szövetségesei bedarálásával meg is szilárdíthatja hatalmi bázisát, de nyilván elveszítené ajnározó hódolótábora jó részét. És ezt bizonyára ő is tudja.

Orbán biztosan sokkal összetettebb egyéniség, mintsem hogy törekvéseit, céljait egyetlen jellemzője alapján megérthetnénk. Felismerve énjének döntő jellemvonását, talán maga is inkább az ellenzéki szerepet választaná. Nem kizárt, hogy a legutóbbi választásokat követő, számára nagyon nehéz, meg a mostani, érzelmileg felemelő éve után olyan konstruktív ellenzéki vezér lesz, akire óriási szüksége lenne az országnak. A reá szabott ellenzéki pozíció megőrzését mindenesetre nehezíti, hogy a ma kormányzó pártok is nap mint nap sokat buzgólkodnak a választások elvesztéséért.

BITÓ LÁSZLÓ

(A szerző nyugalmazott fiziológiaprofesszor, író)