Mikor lehet indokolt az őssejt-beültetés?

Valamely technológia, gyógymód, vegyi-biológiai, műszaki eszköz találmányként való megjelenésekor gyakran a tudományos vagy politikai elit sem tudja megjósolni alkalmazhatóságának lehetőségét, valószínűségét és határait. Hajdanán komoly emberek állították: a Szuezi csatorna megépítése, a légiközlekedés, az űrhajózás, az atomenergia hasznosítása teljesen lehetetlen illetve elfogadhatatlanul veszélyes. Ugyanakkor rengeteg, hajdanán körbeajnározott felfedezésről (pl. örökmozgó, alkímia) ma – a tudománytörténészeket leszámítva – senki nem tud, mert bebizonyosodott, közönséges szélhámosság vagy illúzió, amelynek valós alkalmazhatósága nulla. Van olyan is, hogy egy találmány megelőzi korát. Heron hiába találta fel az időszámításunk előtti Görögországban a gőzgépet. Akkor senki nem tartotta az emberi-állati erő alternatívájának.

Ugyanígy volt ez az orvoslásban is. Olyan, manapság természetes dolgokat, mint a boncolás, a fogamzásgátlás, a vérátömlesztés, a szemmel nem látható baktériumok léte, a veszettség, a gyermekágyi láz, és számos más betegség oltással, fertőtlenítéssel való megelőzése, a szervdonor-és lombikbébi-program, feleslegesnek illetve lehetetlennek tartottak az illetékesek. Mi több. az Isten, továbbá a jó erkölcs ellen valónak. Viszont még néhány évtizede is számos olyan terápiát, gyógyítási módszert bevettként használtak, amelyekről mára kiderült, káros mellékhatásai súlyosabbak, mint a betegség, ami ellen kitalálták. 

© AP

Könnyen meglehet, hogy a mai legitim és eretnek kezelési útmutatók egy emberöltőn belül ugyanígy helyet cserélnek. Bölcs hozzáállásnak az mondható, ha nem fogadunk el rögtön valamit, ami újnak (és tetszetősnek) hangzik, de nem is vetjük el csípőből. Igazából minden új egyszerre vált ki reményt és gyanakvást. Ettől ugyanolyan sansszal lehet sarlatánság, vagy a régi módi begyöpösödöttjei által gáncsolt zseniális szer. Sajnos a vitát aligha lehet tisztán a józan észre alapozni. Mindig belejátszanak ideológiai megfontolások (például bizonyos egészségügyi módszereket vallási alapon támadnak), Nagyszerű lehetőségeknél is feltűnnek önös célú ügyeskedők és az előremenetelt ugyancsak önérdekből hátráltató képviselői.

De lássuk a konkrét ügyben felmerült őssejt-terápiát. A bigott vallási fundamentalistákat leszámítva, mindenki egyetért azzal: maga az őssejt-kutatás fontos és támogatható. Nehéz világi fejjel komolyan venni a hagyományos életvédő érvelés logikáját. A művi terhesség-megszakítás „gyilkosságként” való felfogása még védhető olyan (bár szintén joggal vitatható és cáfolható) alapon, hogy azok az embriók megszülethettek volna. Őssejtfronton viszont az embriókat kizárólag „szervtenyésztés” vagy kísérlet céljából klónozzák, hozzák létre. Tehát ezek a magzatok semmiképpen nem jönnének a világra. Vagyis olyan életet védenek, aminek semmi realitása. 

Ésszerű vita arról folyik, mennyire alkalmazhatók az őssejt-kutatás eddigi eredményei a humán gyógyászatban. Le kell szögezni: nem lehet száz százalékosan eleget tenni annak az igénynek, hogy csakis valamennyi kockázati tényező eliminálásával lehessen használni egy módszert „élesben". Akármelyik injekciónak, műtétnek, katéteres vizsgálatnak van rizikója, mellékhatása. Csakhogy itt is igaz, a megszokott dolog káros hátulütőit jobban elnézik-megbocsátják az emberek, mint az újdonságét. Rengeteg ember halt bele gyógyszerallergiába, komplikációba, mellékhatásba, orvosi műhibába. Ettől nem zárják be a gyógyszergyárakat és műtőket. Annyi elvárható, hogy a készítmény, eljárás jóval több embernek segítsen, mint amennyinek esetleg árt. Illetve, hogy a nemkívánatos, de lehetséges hatásokról is tájékoztassák a pácienseket. 

Jön egy kutató. Bizonyítékokkal alátámasztván őszintén megmondja: a terápia (őssejt-kezelés vagy bármi egyéb) révén tíz százalék esély van, hogy az amúgy reménytelen helyzetben lévő   beteg élettartama és életminősége öt, tíz, húsz évvel kitolható. Az is lehet, hogy nem történik semmi, sőt, előfordulhat, hogy a beteg állapota tovább romlik. De mit veszíthet a páciens? Akinek biztosan csak hetei-hónapjai vannak hátra, azt mit érdekli, hogy a gyógymód következtében tíz év múlva esetleg baja lesz? Ha pedig balul sül el a dolog, akkor is csak az iszonyú kínok rövidülnek le két hónapról két hétre. Egy haldoklónál még a hatástalan gyógymód-kísérletnek is lehet jótékony ereje. Gyógyulást nem hoz, de reményt igen. Nem jobb, ha ilyesmiben talál vigaszt a beteg, mintha dermedten várja a halált? Milyen alapon tilthatják ezt azon orvosok, akik kezüket széttárva feladták az érte folyó küzdelmet?

Amennyiben valaki orvosilag deklaráltan gyógyíthatatlan, napjai meg vannak számlálva, fájdalmai kibírhatatlanok, a méltányos és szabadelvű gondolkodás jegyében rendelkezhet az eutanázia mellett. Van állam, amely már elismerte ezt a jogot, s valószínűleg egyre több lesz. Ugyanilyen alapon viszont kijár neki az is, hogy amennyiben nem meghalni, hanem továbbélni akar, akkor életét túlontúl kockázatosnak ítélt módszerekkel is próbálja hosszabbítani. 

Természetes, hogy akiről a kincstári egészségügy levette a kezét, az bármit megpróbál, ami lehetséges. Alternatív, félhivatalos, informális, nem bejegyzett gyógymódokat. Hogy lehetnek eme területen szélhámosok, bűnözők? Bizony igen. Hatásos ellenük a differenciálás nélküli tiltás? Nem, mert az életösztön erősebb. Senkitől nem várható el, hogy tétlenül várja a kaszást. Mert az ilyekor rosszabb, mintha hiába próbálkozik. Ha itthon nem lehet, elutazik oda, ahol lehet.. Például Kínába. Így felmerülhet, a „reménytelennek” ítélt betegeknél a társadalombiztosítás lehetővé tenné bizonyos kísérleti fázisú, humán tesztelésben még gyerekcipőjű, úttörő, vagy annak látszó eljárások bevetését. Persze csak akkor, ha ezt a nagykorú, ítélőképességének birtokában lévő beteg informált beleegyezés révén, önként kéri. 

Epilógus. E sorok írója bölcsészként nem tud (nem is akar) a honi őssejt-botrány szaktudományos részében állást foglalni. Miként a büntetőjogászok kenyerét sem akarja elenni. Viszont az írástudónak nemcsak lehetősége, de kötelessége megszólalni az eset által felvetett tudományfilozófiai és tudományetikai dilemmákkal összefüggésben. Mivel – hasonlóan az abortuszhoz, az eutanáziához, a szervátültetéshez – ez sem pusztán orvostudományi kérdés. Az élet-halál kérdések túl bonyolultak és húsba vágóak ahhoz, hogy csak a fehérköpenyesek döntsenek róluk. De nem bízhatjuk a vita lefolytatását egyedül a politikusokra sem.  

Papp László Tamás