Magyarok, szlovákok, galambok, héják és struccok

Úgy tűnik, északi szomszédainknál, Szlovákiában is hitelt adnak az önidealizáló dajkamesének. Az ottanihoz alaposan át kellett írni a Kárpát-medencében élő nemzetek történelmét, elsősorban mindazt, ami a huszadik században történt. Ahhoz a fajta nacionalizmushoz, amit szlovák miniszterelnök, és a legnagyobb, mellesleg szociáldemokrata kormánypárt, a Smer-SD vezetője, Robert Fico, az általa vezetett koalícióban részt vevő Szlovák Nemzeti Párt vezérével, Jan Slotával együtt a politika színpadára visszahozott, elengedhetetlenül szükséges nemcsak az „ezeréves elnyomó” magyarság démonizálása, de annak a hangsúlyozása is, hogy a szlovákok mindig csak áldozatok voltak. Most is erre a sorsra jutnának, ha politikusai nem ismernék fel a szörnyű veszélyt, mely az elmagyarosító törekvések formájában fenyegeti őket.

Szent István szobra Komáromban © MTI

Amikor augusztus huszonegyedikén a Szent István szobrának avatására érkező Sólyom László magyar köztársasági elnököt, a hatósági közegek, a határokat „légiesítő” Európai Unió legnagyobb dicsőségére nem engedték be Szlovákiába, mögöttük néhány tucatnyi nacionalista tüntető tűnt fel. Szlovák nyelvű transzparensen azt követelték: „Legyen szobra Cirillnek és Metódnak Komáromban!” Ami nyomban világossá tette, milyen abszurd ügyek miatt sikerül felszítani a szenvedélyeket az amúgy nagyon szépen rendbe hozott, barátságos, magyar többségű városban. Ahol is van szobra a derék 9. századi hittérítőknek, a szláv kultúra szentté avatott apostolainak, csak épp a Matica slovenská (magyarul: Szlovák anyácska, szlovák tudományos és kulturális intézmény) épületének homlokzatán, egy timpanon-szerű, nagyobb fülkében, nem pedig köztéri talapzaton. De hogyan kerülnek Komáromba a keresztelő bizánci szerzetesek, akiket különben a Balatontól nem messze, Zalaváron, mely hajdani működésük központja volt, bronzba öntve is megcsodálhatunk?

Tény, hogy a pozsonyi parlament a magyarsággal való békés együttélés, a status quo elfogadása helyett, valamiféle ködös nemzeti ambícióktól vezérelve, folyamatosan konfliktust generál a legnagyobb kisebbséggel. Ez történt, amikor provokatív módon megerősítették a benesi dekrétumokat, majd amikor elfogadták a most hatályba lépett nyelvtörvényt.

Ján Kollár, a szolovák nemzeti romantika jelentős alakja, aki mellesleg Pesten, a mai Deák-téren álló evangélikus templom lelkészeként működött, és Petőfi Sándort is tanította, 1837-ben németül megjelent könyvében fejtette ki a „vzájemnost”, a szláv kölcsönösség fogalmát, mely kiemelt szerepet szánt a nagyra hivatott, galamblelkű szlovák nemzetnek. A szlovákok szerinte a szláv népek közepén helyezkednek el, ezért valamiféle központot testesítenek meg. Mi több, valamiféle „választott népet” alkotnak: az európai civilizáció tökéletesítésének élvonalában a szlovákság áll majd. Ahhoz azonban, hogy betöltsék küldetésüket, emancipálódniuk kell, s meg kell szabadulniuk a magyaroktól, az „évezredes elnyomóktól”.

Több mint másfél évszázad telt el már Ján Kollár halála óta, akinek eszméi hézagmentesen illeszkednek a többi, a 19. század első felében élt romantikus nacionalista gondolkodó teóriáihoz. Magyar, román, szerb, horvát „kollégái” hasonló gondolatokat fejtettek ki, azzal a különbséggel, hogy persze a sajátjukat gondolták nagyra hivatott galamblelkű népnek és ismét másokat bélyegeztek meg héjaként. Az viszont elgondoltató, hogy a nacionalista ideológiák ilyen virulensnek bizonyulnak a Kárpát-medencében még ma is. És ha a politikusok folyamatosan azt sulykolják a tömegekbe, hogy valamelyik szomszéd népben fenyegető ellenséget kell látni, az egy idő után nyomot hagy a kollektív tudatban. Az elszenvedett sérelmekért követelt elégtétel, a verbális agresszió persze a másik oldalon hasonló reakciót szül, s ilyenkor már egyszerűen eldönthetetlen, ki kezdeményezte a gyűlölködést. 

Ugyanakkor mindkét népnek túl kell lépnie a szimbolikus ornitológián, a galambok és héják rögeszmés világán. És ha erre önmaguktól nem képesek, az Európai Uniónak kell ebben segítenie. Brüsszel nem tehet úgy, mint a strucc, az a nevezetes madár, melyről az a legenda terjedt el, hogy ha megoldhatatlan problémával találja magát szembe, homokba dugja a fejét.

Pelle János