„Teljesen megalapozott tehát az elterjedt aggodalom, hogy a Fidesz kormányra jutása magát a hatalommegosztásra épülő többpárti demokráciát sodorná veszélybe Magyarországon” – írja Bauer Tamás, meggyőződésem szerint tévesen. Rendszerváltással egyidős beidegződés a főáramú jobb- és baloldalon egyaránt, hogy másik közéleti térfélen focizó csapat – nekünk politikai okokból rendkívül ellenszenves – edzője, kapitánya, csatára a Köztársaság és Demokrácia (vagy másik oldalon a Nemzet és a Magyarság) démoni ellensége. Húsz éve minden kampányban eljátssza mindkét nagypárti blokk, hogy amennyiben Ezek (Azok) kerülnek hatalomra (maradnak hatalmon), akkor itten vége a demokráciának, disszidálásra készülvén csomagolhat minden ellenzéki. 2006 őszén ez látványosan tört felszínre, amikor a jobboldal hangadó diskurzus vezérlői néhány felháborító hatósági atrocitás miatt rendőrállamról beszéltek, a balliberális publicisták meg pár tucat ultrajobbos focihuligán vandálbuzgóságáért Orbán Viktort tették felelőssé. Pluralista rendszerünk valóban a lassú hanyatlás fázisába jutott, de hogy ezért kizárólag (vagy főként) a Fidesz lenne a bűnös, arról Bauer Tamás nem tudott meggyőzni. Felvetéseinek cáfolatát az alábbiakban teszem közkinccsé.

„A Fidesz kormányra kerülve egy sor ponton egyoldalúan módosította a politikai játékszabályokat. Háttérbe szorította a parlamentet, az ellenzék egyetértése nélkül áttért a háromhetenkénti ülésezésre” – mondja vitapartnerem. Fenti események megtörtént voltát nem kérdőjelezem meg. Azt viszont igen, hogy mindez életveszélybe sodorta a demokráciát. A többség hatalmi szavával levezényelt parlamenti ülésrend-módosítás talán nem elegáns, de vitathatatlanul legális, jogszerű lépés volt. Ettől a törvények ugyanúgy szabályszerűen hozattak meg. Az ülésritkítás nem azonos azzal, hogy az ellenzék jogait egyoldalúan csorbították volna, hiszen így a kormánypárti frakciók plenáris szólás- és válaszlehetőségei ugyanúgy lecsökkentek. Ráadásul Orbán többet vesztett ezzel a nyilvánossággal szemben, mint amennyit az országgyűlési munka átszervezésével nyert. Hogy mindezzel a Fidesz nem csorbította jelentősen a demokráciát, az is bizonyítja, hogy négy esztendővel később ettől még vígan leváltotta őt a nép.

Orbán Viktor. Újra ő lesz a mumus © MTI - Koszticsák Szilárd

„Megakadályozta az ellenzéki kezdeményezésű parlamenti vizsgálóbizottságok megalakulását” – sorolja a Fidesz-bűnlajstromot Bauer. Ellenvetésem ugyanaz, mint fent. Orbánék eme döntése morálisan vitatható, de jogilag rendben lévő volt. Tegyük hozzá: ezzel a Fidesz-többség csak maga alatt vágta a fát, balliberális ellenzékének használt, saját oldalának pedig ártott. Mivel nem engedték a vizsgálóbizottságokat, a vakhitű párttagjaikon és szimpatizánsaikon kívül mindenki arra gyanakodott: azért szavazták le az erre irányuló javaslatot, mivel valami takargatnivalójuk lehet.

Kétségtelen, hogy ugyanezt a balliberális oldal dörzsöltebb módon csinálta, mint a „narancssárga fiúk”. Ugyanis ők szépen összehívják a bizottságot – mely hosszú, kölcsönös személyeskedésekbe fúló maratoni ülésezések után többségi határozattal elfogad egy semmitmondóan kimosakodó jelentést, mire a kisebbség sértődötten elvonul és ellenjelentést szövegez. Ez lenne a demokrácia győzelme?

Úgy vélem, a parlament vizsgálóbizottságokban manifesztálódó ellenőrző szerepe csupán jelképes, ceremoniális dolog. Ha csúnyán akarom mondani, akkor pedig a széplelkűeknek vigaszként adott blöff. Az nem ellenőrzés, hogy bizottságokba küldött pártdelegáltak egymással szemben harcolva képviselik az elfogult „igazságukat.” Demokráciában a mindenkori ellenzék soha nem azt csinálja, hogy objektív és méltányos jelleggel ellenőrzi a hatalmat. Hanem mindig azt, hogy az összes, kormányra nézve – joggal vagy jogtalanul, okkal vagy ok nélkül – kompromittáló(nak látszó) tényt felhasználja azért, hogy a hatalmat legyengítve a következő tisztújításon ő győzhessen. A demokrácia nem az, hogy egyik párt ellenőrzi a másikat. Hanem az, hogy valamennyiüket ellenőrzi a demokratikus nyilvánosság és közvélemény.

„Azokba a közjogi pozíciókba, amelyeket a hatalommegosztás logikája szerint pártfüggetlen személyeknek kellene betölteni (jegybank, KSH, Rádió, ügyészség) Fidesz-közeli személyeket juttattak” – darálja rendületlenül Bauer. Ez lenne a Fidesz szinte unikális bűne? Ugyan mitől volt függetlenebb Járai Zsigmondnál MNB-elnökként pl. Surányi György? Aki aláírta az ellenzéki szövegezésű, MDF ellen irányuló Demokratikus Chartát, s aki ’98-ban a Fidesz gazdasági programjának belső használatú (kritikai élű), analízisét eljuttatta a kampányra gyúró Horn Gyulához? Vagy miért jönne ki ilyen összehasonlításból jobban a Fidesz-kinevezésű Mellár Tamás KSH-elnöknél a balliberális kormány által odaküldött Katona Tamás? Életpályájuk alapján nyilvánvaló: első inkább a jobboldallal, másik inkább a baloldallal rokonszenvezik. Katona a Németh-kormány, Mellár az Antall-kabinet idején volt a végrehajtó hatalom hivatalnoka, statisztikai szakértője. Ilyen múlttal lett egyik a Horn-, másik az Orbán-kormány KSH-elnöke.

Miért bűn az egyiknél, ami a másiknál nem az? Ami Polt Pétert illeti: ’95-ben, amikor az MSZP-SZDSZ kétharmados többsége megválasztotta őt országgyűlési biztosnak, senki nem jelezte, hogy pártelfogult lenne. Ha ombudsmanként öt éven át jó volt, akkor legfőbb ügyészként miért nem dolgozhat?

„Csonka kuratóriumok” révén ellenőrzése alá vonta a közszolgálati médiákat.” Mármint a Fidesz – bővül a lista. Igaz, csakhogy 2003-ban, az MSZP-SZDSZ tandem lényegében ugyanezt alkalmazta a korábbi „tettes” Fidesz kárára. Az MDF játszotta el ugyanazt a szerepet, mint korábban a szélsőjobb. Ugyanannyi tagot kívántak jelölni a testületbe, mint a náluk sokszor nagyobb Fidesz-képviselőcsoport. Ami a hatalom (és a médiaügyben nekik besegítő MDF) döntésképes számbeli fölényét garantálná. Így Orbánék bojkottáltak, az újabb csonka kuratórium pedig biztosította a Medgyessy-kormány akaratának érvényesülését. Akkor most ők is veszélyeztették a demokráciát? Ha igen, akkor miért csak a Fideszt említi Bauer?

„Ellenzéki pártként olyan jogsértő lépéseket engedett meg magának, mint a 2006-os választási kampányban a szerverbetörés, vagy két évvel később a kordonbontás. Mindennek közös nevezője: a Fidesz a politikai ellenféllel – kormánypártként az ellenzékkel, ellenzékként a kormánnyal szemben – minden eszközt megengedhetőnek tart, olyasmit is, ami nyilvánvalóan ellentétes a jogállam normáival” – özönlik az egyoldalú vádáradat.

A szerverügy valóban elítélendő, de jogilag nem sikerült bizonyítani, hogy a dolog a pártvezetés utasítására történt volna. Különben is: ha minden párt veszélyezteti a demokráciát, amelynek valamelyik tagja bűncselekményt (vagy annak gyanúját felvető dolgot) követ el, akkor „a demokrácia gondatlan veszélyeztetésének” tényállása aligha szűkül a Fideszre. A kordonbontás lehet, hogy jogsértő. De ugyanígy minimum nonszensz, hogy egy főkapitány – Gergényi Péter – egy középület előtti közterületet „műveleti területté” nyilvánít. Lehetetlenné téve ott a demonstrációt, függetlenül attól, hogy az békés vagy erőszakos. Tehát nemcsak a kordonbontás ütközik a demokratikus etikába – hanem a kordonállítás is.

Mikor Bauer olyasmit ír le, hogy „Orbán fenyegetőzése kívül esik a demokratikus kereteken”, akkor megfeledkezik róla: különbség teendő politikai retorika és hatalmi cselekvés között. Közszereplők gyakran beszélnek ostoba (illetve az írott joggal, a gazdasági ésszerűséggel összeegyeztethetetlen) dolgokat. Ez még önmagában „csak” morális, ízlésbeli és politikai gond.

Ha Orbán elszámoltatásról beszél, az nem a demokrácia veszedelme – legfeljebb jogállamban kivitelezhetetlen nonszensz. Ha viszont veszély, akkor a Medgyessy-kabinet által felállított Közpénzügyi Államtitkárság is az volt. Ugyanis Keller László ebbéli tevékenységének javarésze is arra ment el, hogy a kormány elődje – az Orbán-kabinet – tetteit firtatta. Pont Medgyessy jelentette ki: „Kormányom azt ígérte, hogy feltárja az elmúlt években elkövetett jogsértéseket.” Akkor ez ugyanúgy az elszámoltatás beígérése, nem? Hogy is van ez? Ami az egyik oldalon veszély, az a másikon nem az? Hogy a Fideszben bizarr és morbid színfoltként helyet kapnak szalonképtelen figurák, az nem jelenti, hogy a demokrácia ettől halálos veszélynek lenne kitéve. Erkölcsileg valóban botrányos, ahogy Horn Gyula ’56-os szerepe, Havas Szófia ’56-ról mondott szavai is azok. De furcsamód utóbbiak miatt az MSZP-t nem minősíti Bauer demokráciaellenesnek.

2002-ben amúgy helyreállt a parlamenti ülésrend. És hát a minőségi javulást ettől nem érezzük. Normál ülésezés mellett is ugyanúgy eladósítható, a tönk és csőd szélére vihető volt az ország. A Medgyessy általi felelőtlen osztogatás (és a gyurcsányi reformimpotencia) nagyságrenddel jobban destabilizálták a polgári demokráciát, mint Orbánék bármiféle negatív, joggal bírálható intézkedése. Igaz, a Bokros-csomag szűk esztendői után a Fidesz engedte szabadabbra a költségvetési gyeplőt. De az őket leváltó MSZP-SZDSZ nemhogy felelősen korrigált volna, hanem a Fidesz-populizmust is lekörözve a lovak közé dobta azt.

Hogy Bauer Tamás a második szoclib ciklus – annak minden baklövése, korrupciós ügye, gazdaság- és társadalompolitikai cikkcakkja – után is a Fideszt látja a demokrácia fő mumusának, az ugyanazon tünetegyüttes jele, mint Bächer Ivánnál. Az ideológiai csőlátás és farkasvakság szimptómája.

Papp László Tamás