Az indokolt szkepticizmus mellett lehet azért a dolognak pozitív olvasata is. A gazdasági válságnak talán vége, de komoly veszélye van annak, hogy a következő években a tőkepiacok pénzcsapjai nem nyílnak ki olyan könnyen, mint korábban. A költségvetési túlköltekezésnek az szab gátat, hogy a lyukat a kormány hitelfelvétellel – azaz államkötvények kibocsátásával – be tudja-e tömni, illetve hogy a korábban felvett és most lejáró adósságot képes-e továbbgörgetni. Pénzbőség idején ez nem jelent gondot, pénzhiányban viszont hirtelen megbicsaklik minden, eltűnik a stabilitás, miként azt a háromszáz forintos eurónál és a kétszáz forintos svájci franknál hivatalát vesztett Gyurcsány Ferenc meg is tapasztalta. Aki ma Magyarországon miniszterelnök szeretne lenni, és e tisztségét jó sokáig meg szeretné tartani, annak nem árt elkerülnie a devizakrízisnek még az előszobáját is, különben könnyen berogyhat alatta a bársonyszék. Párton belüli pozícióit tekintve Orbán Viktor lehetőségei különlegesek, de ki tudja, mit jelentene számára, ha a forint egyszer tényleg meggyengülne, és nem csak az idei évhez hasonló rövid beijesztéssel kellene megbirkóznunk. Ebben az összefüggésben költségvetési farkast kiáltani tekinthető készülődésnek is, amivel a választókat edzik arra, aminek egyébként jönnie kell.

A beszűkült mozgástér ráadásul sok mindenre ad lehetőséget. Az idei, magyar viszonylatban alacsony államháztartási hiány, párosulva az egyelőre mérsékelt inflációs ütemmel, megfelelő alapot szolgáltat ahhoz, hogy egy épeszű kormány a következő választási ciklus végére csatlakozzon az euróövezethez. Ha az európai közös valutát az eredeti elképzelések szerint vezettük volna be, akkor nemcsak a bankszektor csődjével és társadalmi krízissel is fenyegető deviza-összeomlástól nem kellett volna tartanunk, hanem a vállalati szektor a 8,7 százalékos átlagos irányadó jegybanki kamat helyett 1 százalékossal úszta volna meg a 2009-es évet. Így a bankszektor sem szigorította volna annyira a hitelfeltételeit. Igaz, a forintleértékelődés most elvileg értékes opcióként kínálkozik a magyar export felpörgetésére, de nem hiszem, hogy sokan szívesen vennének 40-50 százalékos devalvációt. Arról ne álmodjunk, hogy 280 forintos euró kihúz minket a recessziós csávából, az exportot érezhetően megtámogató 400 forintos árfolyamot meg ugye senki sem akar.

A költségvetés jövő évi számait illetően egyébként csak látszólagos a bizonytalanság. A Magyar Nemzeti Bank, a Költségvetési Tanács és az elemzők által előre jelzett „üzemszerű” hiánytúllépés nem annyira vészes, az állami vállalatok hitelkonszolidációja pedig egyfelől egyszeri aktus, másfelől annak mértéke alapvetően az új kormányon múlik. A 2010 utáni időszakra viszont – nagyjából az utóbbi egy év fiskális filozófiáját követve – össze lehet rakni olyan költségvetést, ami bevihetne minket az euróövezetbe, családok és vállalkozások százezreinek hozva meg ezzel a várva várt árfolyam-stabilitást, a hitelköltségek mérséklődését. Már ezért is megérné észnél lenni.

DURONELLY PÉTER

(A szerző a Budapest Alapkezelő befektetési igazgatója)