Az utóbbi hetekben a Jobbik látványosan lekerült a címlapokról. Vona Gábor mellénye volt az utolsó, amivel felkeltették a politikai bulvár figyelmét. A legfontosabb kérdés az. hogy bejutván a törvényhozásba, mérséklődik-e retorikájuk, vagy épphogy vérszemet kapnak a szélsőséges eszmekör még erőteljesebb közvetítésére? Ez utóbbira is lehet bizonyítékot találni.  Ez utóbbira lehet bizonyítékot találni. Gaudi-Nagy Tamás interpellációjában kardoskodott védence, Budaházy György ártatlansága mellett. Mint ismeretes, Budaházyt azzal gyanúsítják, hogy erőszakos cselekmények elkövetését készítette elő. A Jobbik-orgánum, a Barikád Budaházyt „politikai fogolynak” nevezte.

Gaudi-Nagy Tamás védencével, Budaházy Györggyel

MTI/ Kovács Tamás

Ez a Jobbik részéről legalább annyira taktika, mint őszinte hit. Egy legális szélsőjobboldali pártnak Budaházy többet ér (és jobban használ) börtönben, mint szabadlábon. Az utcán kezelhetetlen és potenciálisan veszélyes, rizikós figura, de a rács mögött, mártírként, komoly propagandaértéke lehet. Olyan legálisan bejegyzett párt, mint a Jobbik, persze nem vállalhatja nyíltan fel a terrorizmust, mint közéletformáló eszközt.. Ettől azonban erkölcsileg-jogilag még nyugodtan támogathatja Budaházyékat, például úgy, hogy szerinte nem is terroristák, hanem koholt váddal perbe fogott igaz magyar hazafiak. Azt sem tiltja semmi, hogy egy világnézetileg elfogult „jogvédő szervezeten” és országgyűlési politikusain keresztül a párt közvetve részt vegyen a terrorizmussal megvádoltak védelmében, illetve támogatásában. Ennek komoly veszélye, hogy politikai hátországot biztosít a terrorizmusnak. Az ilyen erőszakcselekményekre hajlamosak bátorításnak vehetik, hogy „politikai oltalmat” kapnak.

Viszont utalnak jelek arra is, hogy a párt hangvétele – nyilván szintén nem csak belső indíttatásból, hanem pragmatikus okokból is – mérséklődik. Eme irányba mutat, hogy a cigánybűnözést, mint vezérszlogent, az idei kampányban már politikusbűnözésre cserélték. Egy másik elemzés pedig a Jobbik visszaszívott-felpuhított ígéreteit gyűjtötte össze. Bármi legyen is az új irány, annyi megállapítható: a Jobbik ellen mechanikus, differenciálatlan tiltással, „két pofonnal” harcolni beleütközik nemcsak a liberális demokrácia törvényfelfogásába, de a józanészbe is. Mire volt jó például a fizikai erőszakot soha nem alkalmazó, csupán formaruhában vonulgató Gárda betiltása? Nem az egyenruha teszi a szélsőségest! Ha a gárdisták leveszik a mellényt, pulóvert húznak, s nem szervezetileg, hanem magánemberként vonulgatnak, akkor talán kevésbé veszélyesek? Egész pártokat, világnézeteket azonban demokráciában nem lehet föld alá kényszeríteni. Főleg nem egy olyan pártot, melyet sok százezren támogatnak. A demokrácia önvédelmi rendellenességére, szerepzavarára utal az is, ami a Nemzetbiztonsági Bizottság elnöki posztja körül zajlott.

Ádáz pártközi vita dúlt róla: megkaphatja-e a Jobbik a parlament Nemzetbiztonsági Bizottságának elnökségét? Végül nem kapta, sőt: egyes, vérmesebb szoclib publicisták semmiféle bizottsági helyet nem adtak volna a pártnak.

Magam kétféle válasszal szolgálhatok a fenti dilemmára: elvivel és pragmatikussal. Lássuk az előbbit. Minden, a Magyar Köztársaság törvényhozásába demokratikusan bejutott párt annyi és olyan bizottsági pozícióra jogosult, amennyire mandátumarányából következően, az országházi szokásjog mentén rászolgált. Függetlenül világnézetétől, ideológiájától, illetve attól, hogy szeretjük-e vagy sem. Hogy a Jobbik szélsőséges párt, amelyről gyanítható, hogy hatalomra jutva felszámolná (de legalábbis csorbítaná) a demokráciát? Így van. De jogállamban senki nem büntethető azért, amit a jövőben esetleg megtesz. Csak azért szankcionálható, amit már megtett (illetve konkrét előkészületek révén megkísérelt tenni.) Vagy azért, ha törvénysértő cselekedetekre bujtogat. De akkor is egyéneket lehet csak kriminalizálni, teljes politikai identitásközösségeket nem.  Militáns, fundamentalista pártokat korlátozni pusztán eszmeviláguk okán demokráciában nem lehet.

Ugyanez lenne a véleményem, ha Thürmer Gyula Munkáspártjáról vagy bármely más, nekem ugyanígy, a Jobbikhoz hasonlóan ellenszenves, elutasított politikai tényezőről lenne szó. A demokratikus értékeket ilyen módon korlátozni a szélsőségesek rovására sem lehet. Az MSZP pedigréje – elődjeinek diktatórikus múltja okán – ugyanolyan kétes volt ’90-ben, mint most a szélsőséges Jobbiké. De akkor senki nem mondta, hogy szocialista politikus nem lehet ennek vagy annak a bizottságnak az elnöke. Vagy ha mondta, rosszul mondta. Ennyit a teóriáról, jöjjön a praxis.

Milyen gyakorlati hátulütője, veszélye lehetett volna annak, ha Jobbik-politikus lett volna elnöke a Nemzetbiztonsági Bizottságnak? Mint a hvg.hu-ban korábban közölt összeállítás is rávilágított: semmilyen. „Felmerül persze a kérdés, hogy nagyobb parlamenti kontroll esetén az éppen terrorcselekmények gyanúja miatt előzetes letartóztatásban lévő Budaházy Györggyel és az NBH előtt sem ismeretlen Toroczkai Lászlóval jó kapcsolatokat ápoló Jobbik milyen titkosszolgálati információkhoz juthatna hozzá. A válasz egyszerű: ha egyes jelentéseket látna is a bizottságba delegált Jobbik-tag, konkrét, operatív információkhoz már nem férne hozzá, ahogy az NBH-s iratokban sem kutakodhatna. Legfeljebb csak akkor, ha egy adott ügyben tényfeltáró bizottság alakulna, ehhez viszont többségi döntés kell, s ezt a szívességet valószínűleg egyik párt sem tenné meg a Jobbiknak. Így arra sem lesz lehetősége Vonáéknak, hogy esetleg megtudják, az NBH milyen információkat gyűjtött a szélsőségesekről.”

Mögöttes többségi akarat hiányában a szakbizottság elnökének hatalma inkább formális-névleges .A parlament szakbizottságokban manifesztálódó ellenőrző szerepe amúgy is csupán jelképes, ceremoniális. Lévén, hogy az országgyűlés – pláne kétharmados majoritásnál - a politikai többség akarat-végrehajtója. A parlamentáris ellenőrzés amúgy sem civil kontroll, legfeljebb politikai kontroll. Az pedig nem azonos a nyilvánosság és társadalom beszámoltató, számon kérő „őrkutya” szerepével. Hisz demokráciában a mindenkori ellenzék a kormányra nézve joggal vagy jogtalanul, okkal vagy ok nélkül kompromittáló, (vagy annak látszó)  tényt felhasználja azért, hogy a hatalmat legyengítve, a következő tisztújításon ő győzhessen.

A demokrácia nem merül ki abban, hogy az egyik párt ellenőrzi a másikat. Hanem azt jelenti, hogy valamennyit ellenőrzi a demokratikus nyilvánosság és közvélemény. Különben is: a Jobbik bizottsági tisztviselője ugyanazt az esküt teszi le az államtitok védelmére, mint a többiek. Ha megszegi, ugyanolyan retorzió vár rá is, mint másokra. Amennyiben nem így lenne, az sem az ő, hanem a rendszer hibája.

Gyakorlati előnye tehát nincs a Jobbik sportszerűtlen bizottsági kigolyózásának. Hátulütője annál inkább lehet. Amire európai viszonylatban is érdemes rámutatni. „Az EP új elnökét, a lengyel Jerzy Buzeket megválasztó ülésen a radikális képviselők gyakorlatilag nem kaptak megszólalási lehetőséget, és a fontos bizottsági helyekből is kimaradtak” – tudósít egy tavalyi riport az uniós antifasiszta frontról. Hozzátéve: „A New York Times idézi a Brit Nemzeti Párt (BNP) vezetőjét, Nick Griffint, aki panaszkodott is amiatt, hogy egyes tájékoztató anyagokat a többi brit EP-képviselőtől eltérően nem kapott meg. „Csalódott vagyok, de nem lepődtem meg. Másodosztályú EU-polgárok vagyunk, és ez elég kellemetlen szerep” – mondta.

Úgy vélem: amíg informális (de legalábbis: nem közhatalmi) morális és politikai szankciókról beszélünk, a dolog teljesen rendben van. Vagyis maximálisan rendben van, ha demokraták a szélsőséges tömörülések uniós képviselőivel nem fognak kezet, nem fogadnak el közös nyilatkozatot, nem szerepelnek közös protokollfotón, stb. Viszont rendkívül ingoványos talajra hágunk, amennyiben különböző házszabály-szűkítő, ügyrendi és eljárásjogi trükkökkel ütjük el őket a megszólalás, a javaslattétel, az érdemi döntéshozatal lehetőségétől.

Egyrészt ezzel csak megerősítjük híveik abbéli meggyőződését, hogy a polgári demokrácia csak kamu díszlet, amely mögött sátáni háttérerők keze munkál. S csak addig demokratikus, amíg érdekei úgy diktálják. Hogyan demokratizálódjon a szélsőséges, ha nem engedik a pluralista focipályán játszani? Milyen erkölcsi nyomatékkal tud fellépni az uniós törvényhozás a teokrácia ellenzékét támadó iráni rezsimmel szemben, ha ő is így bánik saját rendszerszintű oppozíciójával?

Másrészt: ugyan mi garantálja, hogy egy szélsőjobbos (vagy szélsőjobbal informálisan összebútorozó) kormányzat nem nyúl majd ugyanilyen eszközökhöz a balliberális erőkkel szemben? Ha  vérjobbos vészre hivatkozva mi hozzuk létre a paternalista zsarnokság autoriter és antiliberális intézményrendszerét, akkor azt a rendszert a szélsőjobbnak már csak belakni és fordított előjellel használni kell. S mivel tőlünk vették át, még erkölcsi alapunk sem lesz tiltakozni ellene. A politikai szélsőség ellen csak politikai eszközökkel szabad harcolni. Büntetőjogi –  vagy bármilyen, hatalmi normából levezetett – szankció csak a köztörvényes szélsőségeseknek jár.