Az új kormány sikere vagy kudarca múlhat azon, hogy a képes lesz-e a kormányzati politika, behatolva a társadalom szövetébe, az egész közösség szempontjából pozitív változásokat elérni. Az utóbbi hetekben ennek a kérdésnek a kommunikációs oldala került az érdeklődés középpontjába.
A közösségi portálok forradalma
A Facebook-on mozgalom indult, amelyhez csatlakozók lemondanának az augusztus 20-i tűzijátékról és az arra szánt összeget a május-júniusi árvíz károsultjai számára ajánlanák fel. Politikai szociológiai közhely, hogy a magyar társadalom szétesett, atomizálódott, a civil kezdeményezések ereje gyenge. A Facebook-mozgalom azonban azt bizonyítja, hogy a webkettes lehetőségek hihetetlenül gyorsan és könnyedén képesek többszázezer embert egy-egy közös cél érdekében csatlakozásra bírni. Bár a 2010-es kampányban több politikus is saját profiloldalt hozott létre, rajongói csoportokat alakított a valódi áttörés nem következett be.
Az augusztus 20-i ünnepségek kapcsán a kormányzat nem tett eleget a mozgalom felhívásának, mindenestre kompromisszumos megoldás mellett döntött: lesz tűzijáték, de jóval szerényebb, mint a korábbi években. Ezzel alighanem informatikai és politológiai szempontból is történelmi esemény tanúi lettünk. Először fordulhatott elő ugyanis, hogy egy online kezdeményezés az internet adta lehetőségek felhasználásával nyomásgyakorló csoportként lépett fel a közéletben.
Nem mehetünk el szó nélkül emellett, hiszen hosszútávon ez elképesztő távlatokat nyithat, nincs már szükség tüntetések megszervezésére, petíciókra, önkéntesek tömegére egy-egy civil kezdeményezéshez, elég csupán a közösségi portálokon elindítani a mozgalmakat, amennyiben azok népszerűek és képesek maguk mögé állítani az emberek tömegét, akkor pillanatok alatt politikai nyomásgyakorlás eszközei lehetnek. Az ügynek van még egy önmagán túlmutató vonása.
A Fidesz eszköztárában szinte mantraként ismételgették az utóbbi években „az emberek” akaratára történő hivatkozást, amelyet a baloldal a legdurvább populizmus eszközeként értelmezett, holott Orbánék populáris politikája valóban a választói igényeknek kívánt megfelelni. A különbség az, hogy a nemzeti konzultáció során, illetve a népszavazás esetén ennek a kereteit kizárólag a párt határozta meg. Az online civil összefogások kapcsán azonban ilyenre nincs lehetőség: egy kormányzati akarattal igencsak nehezen befolyásolható közeg tömeges elvárásainak kellene megfelelni. Egyelőre augusztus 20-a kapcsán úgy tűnik, sikerül valamilyen módon integrálni a petíció elvárásait, nagy kérdés azonban, hogy mi történik akkor, ha a kormány a nagyszámú támogatóval bíró kezdeményezéseknek nem tud majd megfelelni.
Buktatás a pályán
A másik hasonló eset egy egészen komikus ügy mentén vet fel kérdéseket. A Hírcsárda nevű internetes álhíreket közlő portál egyik cikke kapcsán a Nemzeti Erőforrásminisztérium oktatási államtitkára helyreigazítást követelt, mert a lap egyik írásában Hoffmann Rózsának tulajdonítottak olyan idézetet, amely az államtitkár szájából nem hangzott el. A legszembetűnőbb ebben természetesen a politikusasszony és beosztottjainak elképesztő humortalansága és az irónia, netán önirónia teljes hiánya. Maga a cikk ugyanis arról szól, hogy az államtitkár az alsótagozat után a futballpályán is engedné a buktatást, ezzel ugyanis focistáink játszani nem tanulnának meg, de legalább egymás elől elfutnak majd.
Emellett olyan írásokat találunk, amelyek arról szólnak, hogy Növényi Norbert birkózó lett az Alkotmánybíróság elnöke, vagy hogy a Harry Potter szerzőjét kérte fel Robert Fico a szlovák eredettörténet megalkotására. Mindezek után a helyreigazítást kérő hivatalnok azzal védekezett, hogy nem jelezte a weboldal, hogy paródiákról van szó. Az eset amellett, hogy rendkívül mulatságos, jól mutatja, hogy a kormánypárt politikusainak, hivatalnokainak törekvését a közbeszéd ellenőrzésére, ami egyrészt lehetetlen, másrészt a szembemegy a plurális társadalom szellemiségével.
Pedig van példa a magyar jobboldalon, hogy hogyan lehet az internet adta lehetőségeket a modern politika eszköztárába illeszteni, ez azonban sokkal többet jelent, mint hogy a politikus létrehoz egy profilt valamelyik közösségi oldalon. A Jobbik, amelyiknek megalakulásakor esélye sem volt arra, hogy betörjön a mainstream médiába, néhány év alatt alternatív nyilvánosságot teremtett magának, sőt a világháló segítségével szervezte meg önmagát, azáltal, hogy a korábban egymástól elkülönülő jobboldali csoportok – a párt potenciális választói - között élénk kommunikáció kezdődött. Ma a nemzeti rockzenekarok rajongóitól a hagyományőrzőkön át a szélsőséges politikai nézeteket valló szubkultúráig tart a párt hátországa, ami nem véletlen. Persze teljesen más a helyzet kormánypártként és parlamenten kívüli erőként, ugyanakkor ez is mutatja, hogy lehetséges kétirányú kommunikáció az online térben a választópolgár és választott vezetői között.
Ezek az internetes véleménynyilvánítással kapcsolatos ügyek egybeesnek a tervezett médiatörvény körüli vitákkal. A javaslatot több szempontból bírálták kül- és belföldön egyaránt. Legkomolyabb elvi hibái azonban már az elfogadás előtt jól láthatóan kiütköznek, hiszen a törvény szellemisége azt feltételezi, hogy a közbeszéd formálásában a közmédián keresztül óriási, szinte kizárólagos lehetősége van. A korábbi Fidesz kormány tevékenysége gyakorlatilag egybeesett a magyar kereskedelmi televíziózás megszületésével, így ezeket a célokat már akkor sem lehetett maradéktalanul megvalósítani. Úgy tűnik azonban, hogy a jobboldal kulturális vezérei egész egyszerűen nem vesznek arról tudomást, hogy az elmúlt évtizedben az internet forradalmi változást hozott a média világában. A kormányzati kommunikációt egyirányú folyamatnak tekintik, semmint párbeszédnek.
Miközben a nyomtatott sajtó és a televíziózás jelentősége csökkent, a világhálón egyre komolyabb olvasottságot értek el a híroldalak, a különböző blogokon, közösségi portálokon pedig a tájékoztatáson túl a passzív befogadók helyett egymással vitázó, eszmét cserélő hírfogyasztók jelentek meg. Ezt a hatalmas és bonyolult világot hatalmi szóval képtelenség irányítani, a közízlést külső hatással formálni a webkettes világban lehetetlen, illetve olyan blamák lesznek a következményei, mint a tárgyalt hírcsárdás eset. Ráadásul az internet véleményformálói, sőt olvasóinak többsége a fiatal húszas, harmincas generációból kerül ki, számukra nem televízió, vagy a rádió az elsődleges tájékozódási pont. A Fidesz arrogáns, életidegen szabályozásai és vaskalapos politikai gyakorlata miatt ennek a generációnak a jórésze elveszhet számukra, aminek nagyon súlyos következményei lehetnek.
