Eddig folyamatosan azt hallottuk, hogy Magyarországnak csak ideiglenes alkotmánya van, mely még mindig az 1949. évi XX. tv., de csak afféle toldozott-foldozott alaptörvény. Amit, ha adottak lesznek a politikai feltételek, az Országgyűlés felvált majd egy véglegesnek szánt konstitúcióval. 2010 áprilisában a Fidesz-KDNP kétharmados többséget szerzett a választásokon, és elszánta magát a rendszerváltás óta dédelgetett terv megvalósítására. Hiszen 1994-ben már az akkori miniszterelnök, Horn Gyula és pártja is alkotmányozásra készült. Ezért jött létre akkor hat párt részvételével a huszonöt tagú alkotmány-előkészítő bizottság. Ez szorgos munkával egy 180 paragrafusból álló szöveget hozott létre, melyet 1995 nyarán szavazásra is bocsátottak, az országgyűlésben és csak öt szavazat hiányzott az elfogadásához.

Gyurcsány Orbán beszédét hallgatja

MTI/Koszticsák Szilárd

Most viszont, amikor Orbán Viktor nekilátott, hogy tető alá hozza az új, véglegesnek szánt magyar alkotmányt, váratlanul kiderült, hogy az 1989-ben elfogadott, sokszorosan módosított alkotmány mégiscsak olyan értéket képvisel, melyhez a demokratikus erőknek tűzön-vízen át ragaszkodniuk kell. Gyurcsány Ferenc, a rendszerváltás óta leghosszabb ideig hivatalban lévő miniszterelnök, aki jelenleg az ellenzékben lévő MSZP meghatározó alakja, szeptember 11-én egy, a demokraták seregszemléjének szánt gyűlésen kijelentette: „Magyar hazafiak, európaiak és demokraták vagyunk. Mi ’89-es demokraták vagyunk, az új, demokratikus jogállam talaján állunk. Azért kell ezt kimondani, mert úgy tűnik, a ’89-esekkel szemben állnak a ’11-esek. Azok, akik a jövőre elfogadandó új alkotmány talaján állnak majd. Akik le akarják majd váltani a harmadik magyar köztársaságot. A következő küzdelem a ’89-esek és a ’11-esek harca lesz”, fogalmazott Gyurcsány, aki egyszersmind jövőre megtartandó népszavazást követelt az új alaptörvényről.

Már most látható, hogy az alkotmányozás, mely 2002 és 2010 között az eltelt két ciklus alatt szinte egyáltalán nem érdekelte a szocialistákat, váratlanul központi kérdéssé vált, szándékuk szerint valahol itt húzódik majd a demokrácia „frontvonala”.  A gondot elsősorban az jelenti, hogy a jövőre elfogadni tervezett alkotmányról mindeddig kevés konkrétumot tudunk, azon kívül, hogy preambuluma valószínűleg a Himnusz első sorával kezdődik majd, amit nehéz kifogásolni. Másrészt a ’89-esek és a ’11-esek küzdelme az alaptörvény passzusairól várhatóan kevéssé érdekli majd a közvéleményt, pontosabban legföljebb a szakmai körökben gerjeszt majd vitákat.

A magyar ember ugyanis kevéssé érdeklődik a teoretikus kérdések iránt, sokkal jobban izgatja az, ami a zsebére megy. Gyurcsánynak elvben igaza van, hogy ha a 300 forintos vizitdíjról lehetett népszavazást tartani, miért ne lehetne az új alkotmány szövegéről. Csakhogy a tömegek fütyülnek arra, hogy az egymással versengő, eltérő koncepciókat megfogalmazó törvényszövegek közül melyik kerüljön be az alkotmányba. Hiszen vannak egészen jól működő demokráciák, írott alkotmány nélkül, mint például Nagy-Britannia, és a legjobban hangzó alaptörvény is csak papírrongy, ha a benne biztosított jogokkal nem lehet élni, úgy, mint a hajdani Szovjetunióban vagy a Magyar Népköztársaságban.  Szóval, ez már most látható, nem lesz egyszerű a ’89-es alkotmány nevében harcolni a ’11-es ellen.

Jobban jár egy ország, ha nincs alkotmánya, ám működnek demokratikus intézményei, mint az, amelyiknek sok alkotmánya van. Ez utóbbira példa a 19. századi Spanyolország, melyet először a nép által gyűlölt Joseph Bonaparte, a francia császár fivére „ajándékozott” meg alkotmánnyal, 1812-ben. Ezt aztán a trónra két év múlva visszatérő VII. Ferdinánd közmegelégedésre visszavonta, és önkényuralkodóként kezdett el kormányozni, még az inkvizíciót is visszahozta. Hogy leszerelje az ellene lázadókat, akik alkotmányt követeltek, 1822-ben ő is alkotmányt bocsátott ki, amit azonban nem tartott tiszteletben. Zűrzavaros és polgárháborús évtizedek után, miközben abszolutizmus és az alkotmányos monarchia hívei küzdöttek a hatalomért, és dinasztiák váltották egymást, 1874-ben XII. Alfonz király újra alkotmányt ajándékozott a népének. De a spanyolok addigra már annyira elfásultak a politikai harcoktól, hogy hosszabb ideig hallani sem akartak arról, milyen magasztos elvek alapján kormányozzák őket.

Úgy érzem, hogy az MSZP, és személy szerint Gyurcsány Ferenc, akit személyes bosszúvágy fűt, anélkül próbál frontot nyitni a kormányzó Fidesz ellen, hogy feldolgozta volna az áprilisi vereség tanulságait. Sem ő, sem pártja többi vezetője nem vetett még számot azzal az alapvető kérdéssel: mit jelent az, ha egy, a nevében a társadalmi igazságot hirdető, azaz szocialista pártot a közvélemény a társadalmi egyenlőtlenséggel, a könyörtelen kapitalizmussal azonosítja? Napjainkban a tömegek a struggle for life elvét hirdető globális piacgazdaság hatásainak mérséklését, a hazai vállalkozók érdekeinek védelmét, illetve a középosztály helyzetének stabilizálását nem a bal-, hanem a jobboldaltól várják, ezért is szavaztak akkora arányban a Fideszre. S valószínűleg ugyanezért arat majd a néhány hét múlva sorra kerülő önkormányzati választásokon is Orbán Viktor pártja, mely messze a legtöbb jelöltet indította.

A magyar baloldalnak hosszabb időre van szüksége, hogy visszanyerje a hitelét, összeegyeztesse a szolidaritást a hatékonysággal, a dolgozók védelmét a vállalkozások támogatásával, és megtalálja az összhangot a kisebbségek és a többség jogai között. Gyurcsány, bár „rendszerváltást” sürget a saját pártján belül, egyelőre megkerüli az alapvető problémákat, s „menetből” akar rohamozni a kormányzó párt állásai ellen, ez pedig nem kecsegtet sikerrel. A szocialistáknak először erőt kellene gyűjteniük, kitapogatni az ellenfelük gyengéit, kiérlelni az álláspontjukat, újra kellene fogalmazni „ideológiai üzenetüket”.