Fukuyama legújabb könyvében arról ír, hogyan valósulhat meg korunkban az autokráciából a demokráciába való átmenet: a központi hatalom csak olyan tempóban/mértékben adhatja át a jogköreit, amilyen mértékben a nép alkalmas azok átvételére. Ha korán delegálják a népre a hatalmat, éppúgy nem tud vele mit kezdeni, mint Tolsztoj felszabadított muzsikjai az újdonsült önállósággal – az állam összeomlik (lásd a szabadsággal élni nem tudó Ukrajna szomorú esetét), a nép egy új diktátor karjaiba veti magát. A demokratikus átmenet útját járó országok sorsa, így a miénk is különböző félautoriter vezetők kezében van. Ha jó a Kedves Vezető, akkor fejlődik és demokratizálódik az ország. Ha rossz a vezető, akkor visszafejlődik. Imígyen szóla Fukuyama. 

Messzemenően egyetértek e bölcs gondolattal. Esetünkben a sikeres átmenethez nem a magyar liberálisok által két évtizede nyomatott „demokratikus minimumra, hanem nemzeti (közösségi) minimumra van szükség. Ennek tartalma értelmezésemben: 1. fenntartható GDP-növekedés; 2. közbiztonság; 3. ésszerűen működő demokrácia; 4. társadalmi kohézió; 5. közéleti részvétel. Ha az első kettőt képesek vagyunk biztosítani, akkor fejlődhet mind az öt terület. Ha nem tudjuk garantálni a jövőálló jólétet és a közbiztonságot, akkor hiába sulykoljuk a 3-5. témát, csak felhergeljük vele a társadalmat, a valós igények iránti süketségünkkel megágyazunk a radikalizmusnak (momentán a Jobbik Gárdának).

 Fukuyama arra int, hogy ép ésszel kell adagolni az önállóságot, különben rosszul sül el. A liberális „demokratikus minimum” valójában esztelen túlhajtás, idealista maximum egy olyan országban, ahol a demokratikus változások óta e fennkölt eszmék jegyében tönkretették a nemzeti gazdaságát, a mezőgazdaságát, a munkavállalók jogait és jövedelmét, a romák foglalkoztatottságát és oktatását, szétverték a társadalom összetartását, felvirágoztatták a korrupciót és a bűnözést, s az ország szegényebb térségeiben megszüntették a közbiztonságot. Ezért fordultak el a választók a nyóckeres lózungokkal rózsadombi egzisztenciáért haknizó SZDSZ-től, a nagytőkések vezette MSZP-től, ezért fordulnak a lúdasmatyiból közben gőgösgúnárrá vált Fidesz mellett a kakastollal turulkodó Jobbik felé. Akár radikális lépések, akár a demokrácia átmeneti korlátozása árán is némi jólétet és közbiztonságot akarnak.

 A magyar liberálisok szerinti demokráciamodell a valóságban sehol sem létezik, lévén a létező demokráciák különböző pozitívumaiból összemontírozott robotkép, amelyről elegánsan leretusálták a számukra negatív részleteket.  Legyen olyan a demokrácia, mint az USA-ban, de az emberek ne higgyenek Istenben (az amerikaiak 70%-a hisz), ne feleljen az egyén a sorsáért (mert ez felelőssé tenné a romákat a felemelkedésükért); a svédekhez hasonlóan legyünk szociálisan érzékenyek, de ne adózzuk szét magunkat; a franciákhoz hasonlóan,  legyünk szekuláris életigenlők, de ne legyünk arrogánsan öntudatosak; a németekhez hasonlóan legyünk filoszemiták, de ne toljuk ezerrel a hazai ipart.

 Fel kéne végre ismerni, hogy – Nobel-agy ide vagy oda – nem kell nekünk pápábbnak lennünk a pápánál; éppen elég, ha egy konkrét, létező demokráciamodellhez igyekszünk felzárkózni, teljesítve annak népi/közéleti feltételeit, értelemszerűen vállalva annak előnyeit és hátrányait. Ha közben néhány hangulatjavító szocialista vívmányt (de legalább a GYES-t!) is meg tudunk őrizni anyagi csőd nélkül, huncut, aki tiltakozik.

 Javaslom, hogy az amerikai demokráciamodellből induljunk ki. Tetszik vagy sem, a modern demokráciát az USA találta ki, mindennapi életünk összes vívmánya az amerikai életforma alapján terjedt el. Az USA modellje önálló gondolkodásra, öntevékeny, felelős közéleti részvételre, rengeteg fizetett és önkéntes munkára, viszonylag alacsony adókra, vékonyka szociális védőhálóra, szabályozott bevándorlásra, önszabályozóan kiegyensúlyozott médiára, elképesztő versenyképességre, valamint a világ legcsapás-képesebb hadseregére épül. Törődjünk bele, hogy csak olyan mértékben tudunk felzárkózni e modellhez, amilyenben megteremtjük annak hazai feltételeit. Legyünk reálisak: ne gondoljuk, hogy a létező demokráciamodellek bármelyikére felkészültebbek vagyunk. Nem állunk közelebb sem a francia, sem a svéd, sem a brit, sem a többi modellhez. Ez van, ebből kell főzni.

 A jelenlegi össznépi magyar karakter kb. akkora demokráciát tesz lehetővé, amekkora kialakult. Ha több demokráciát akarunk, fejlesszünk karaktert, különben csak hülyítjük magunkat.

 Mi a tényleges demokratikus minimum? Válaszom: a négy-nyolc évenkénti többé-kevésbé szabad választás lehetősége, karhatalom bevetése nélkül. Ha ezt nem biztosítjuk, akkor kár volt a semmiért feladni a szocializmust. Azért elég négy-nyolc évente választhatni, mert két ciklus simán kibekkelhető, és azért elég (többé-kevésbé) szabadon, mert addigra már úgyis akkora többség akar változást, hogy a hatalom semmilyen legális/féllegális trükkel nem képes elnyomni az ellenzéket. Akinek ez kevés, azt emberileg teljesen megértem, lelkes EU pártiként csak biztatni tudom: haladja meg a tér-idő és a geopolitikai helyzet adta korlátokat, nyisson Bécsben cukrászdát, füvezzen Hollandiában, vállaljon gyereket Svédországban, pincérkedjen Spanyolhonban, kőműveskedjen német földön, ügyeljen Észak-Skóciában, aztán húsz év múlva megbeszéljük, mennyivel több egyéni és közösségi boldogságot, mennyivel fájintosabb demokráciát sikerült összeshoppingolnia.

 A szerző közéleti blogíró, Brüsszelben is dolgozó szinkrontolmács