Kamaszkorom megdöbbentő olvasmányélményei közé tartoztak Sánta Ferenc novellái, amelyekben az erdélyi származású író a kilátástalan szegénység és nyomor szorításában élő emberekről írt. Különösen a Sokan voltunk című írás hatott rám, amely egy nagyapáról szól, aki az éhező családot, a tehetetlen, munkanélküli fiát látva, önként elvonul meghalni a közeli „büdös” barlangba, hogy ételadagjából egy-egy falat puliszkával több jusson az unokáinak.

Néhány évvel később egyetemistaként ugyanígy hatott rám a Kósa-Sára-Csoóri alkotótrió Hószakadás című filmje. Soha nem felejtem el, milyen döbbenettel jöttem ki a Mátra moziból a vetítés után, s mennyire belém égett a film végén a sűrű hóesésben ülő, magát önként halálra szánó, méltóságteljes öregasszony látványa.

Most a fenti hír hallatán megint ugyanezt a döbbenetet és megrendülést éreztem, mint évtizedekkel ezelőtt. Hát nemcsak Móricz Zsigmond (Barbárok, Hét krajcár), Móra Ferenc (A másik csaló, Az utolsó lopás), Tömörkény István (Igy volt rendelve, Pör) száz évvel ezelőtti világa köszön vissza ránk a mai kor történeteiben, hanem az erdélyi havasok sötét hangulatú balladái is újraírhatnánk modern formában! Több mint húsz évvel a rendszerváltás után ide jutottunk?! A szegénység, a tehetetlenség, a kiszolgáltatottság megint ilyen elviselhetetlen teher lett a szegények, az öregek, a nyomorultak, a betegek számára? Azoknak, akik az elmúlt évek megszigorításai és a mostani kormányintézkedések után már képtelenek kifizetni a rezsit, az élelmezésük költségeit, a gyógyszerszámlákat. Aztán elgondolkodtam ezen a fenti szörnyűségen, s rájöttem, hogy a halál piacán már régóta szembesülhettünk hasonló – még ha nem is ilyen durva – jelenségekkel.

Az elmúlt években – koromnál fogva – számos barátot, ismerőst veszítettem el, s feltűnt, hogy egyre több esetben nem a hagyományos, koporsós temetésen búcsúztunk az elhunyttól. A végső búcsúnak ugyanis ma már pofátlanul borsos ára van. A tarifák a többszázezer forintos „olcsó” temetéstől a több millióba kerülő exkluzív búcsúztatásig terjednek, s ilyen összegeket a társadalom elszegényedő rétegeiben egyre kevesebben tudnak bevállalni.

A hozzátartozók inkább elhamvasztatták a halottat, mert az jóval kevesebbe került. Aztán az utóbbi két-három évben olykor már a gyászszertartások is elmaradtak, és az urnákat csak a legszűkebb családi körben helyezték el a családi sírboltban vagy egy kolumbáriumban, de olyan is előfordult, hogy a hamvakat hazavitték. A hozzátartozók nem nagyon magyarázkodtak, mert nyilvánvaló volt, hogy ilyen esetben képtelenek voltak kifizetni a temetés „egekbe szökő” költségeit.

Ezt a tapasztalatot azóta a szakértők véleménye is alátámasztja: a hagyományos temetések száma évről-évre csökken, a „szórásos temetés” viszont egyre népszerűbb, s ma már vidéktől függően a temetések 30-50 százalékát teszi ki, s e tekintetben Magyarország Európa élmezőnyébe tartozik. Merthogy ez a temetés olcsó!  Egy az átlagosnál olcsóbb vidéki vállalkozás vezetője nyilatkozta: „Az utóbbi hónapokban mindössze egy-két koporsós szertartást rendeltek meg tőlünk. Ügyfeleink több mint fele még egy urnás temetést sem képes kifizetni, inkább hazaviszi a földi maradványokat”.

Mások a hozzátartozók holttestét áruba bocsátják, a megdrágult temetési költségek miatt valamelyik orvosi intézetnek ajánlják fel a testüket. A Pécsi Tudományegyetem világhálón is olvasható tájékoztatója szerint ebben az esetben a szállítással, majd később az oktatási célú „felhasználás” után a hamvasztás költségeit is az intézmény állja.

A magyar társadalom a mélyszegénységben élők körében régóta tartó folyamatot sokáig részvét, szolidaritás, empátia nélkül, a szemét elfordítva, beletörődően vagy közönyösen figyelte (ha egyáltalán odafigyelt!). Most, hogy az elhúzódó súlyos válság, illetve a kormányzatok szegénység ellenes intézkedései nemcsak a nyuggereket, a rokkant nyugdíjasokat, a betegeket, hanem a tisztességben megőszült munkanélkülieket, a középosztály tagjait is lejtőre küldték, a végtisztességtelenség mindennapi gyakorlatával egyre többen a saját közvetlen környezetükben is kénytelenek szembesülni.

Ha van pénzed, megveheted a „problémáid” (gyógyszer, betegellátás, egészséges táplálkozás, temetés stb.) megoldását, ha nincs pénzed, tartalékod, akkor viszont megszenveded a bajokat, kiszolgáltatottá, lúzerré válsz. A szociális háló ma már nem véd meg a zuhanástól. A piac és a törvény diktál, s ennek a helyzetnek egyre nyilvánvalóbban a védtelenek, a kiszolgáltatottak – gyerekek, betegek, szegények, hátrányos helyzetűek – az áldozatai. Ott, ahol valaki a holttestét szociális okokból eladná, vagy elajándékozná, már nagyon nagy baj van.

A most elfogadott alkotmány preambulumában az olvasható, hogy „valljuk az elesettek és a szegények megsegítésének kötelességét.” Ezért hát megkérdezném: „dicsőséges nagyurak”, biztos, hogy ennek szellemében kormányoztok?