A Pride volt az Orbán-rendszer temetési menete
A rendszerváltás idejének hangulatát lehetett érezni abban a tömegben, ahol a legtöbben legfeljebb gyerekek voltak akkoriban.
„A probléma azonban nem oldható meg népszerűsködéssel.” (Kornai János: Indulatos röpirat, 1989)
Mottóválasztásom indoka: a tanult és tapasztalt közgazda szerzők az Indulatos röpiratra hivatkoznak; a rendszerváltás géniuszától sugalmazott és Kornai János tollától materializált szent szövegből eredeztetik mondandójukat.
Kornai János
Dudás Szabolcs
Az Élet és Irodalomban 2011. április 1-én megjelent cikkre adott reflexiómat előzőleg ajánlottam közlésre az ÉS-nek és a Népszabadságnak, mindhiába. Pedig mint vérmes jobb-liberális gondolkodó, hiszek abban, hogy a sajtónak érdekében áll a ténybeli tévedések és csúsztatások, illetve az ezekből levont félrevezető következtetések és következetlenségek helyesbítése és tisztázása.
A Csillag-Mihályi írás érvrendszerével nem értek egyet. Az alábbiakban néhány kiragadott idézet elemzésével igyekszem egyetnemértésemet alátámasztani.
I. „Az idén bevezetett egykulcsos szja-val a magas jövedelműek szűk csoportja nagyon jól járt, míg a közepes és és alacsony jövedelműek keresete […] csökkent.”
Ez a mondat csak részben igaz: az alacsonyabb munkabérek nettója a tavalyihoz képest valóban csökkent, a magasabb béreké pedig valóban nőtt. Nem igaz viszont, hogy ez az egy-kulcsos rendszer következménye.
Ezt meg kell magyaráznom. Akárhány a kulcs, azok számszerű értéke a meghatározó. Az idei egy-kulcs pedig alacsonyabb mindkét tavalyinál. Akkor miért csökkent sokak zsebében a pénz? Technikailag azért, mert az adójóváírás rendszere változott. Az adójóváírás arra szolgált volt, hogy kompenzálja a minimál-bérek esetében korábban alkalmazott 0 kulcs kiiktatását. A „gazdagok” azért lettek gazdagabbak, mert az immár egyetlen kulcs, a 16%-os alacsonyabb, mint a tavalyi kulcsok; a „szegények” pedig azért lettek szegényebbek, mert az adójóváírás mértéke csökkent. Adótechnikailag tehát nem az egy-kulcs bevezetése, hanem az adójóváírás csökkentése felelős a kellemetlenségekért.
A háttérben álló közgazdasági ok – felteszem – az, hogy a magasabb bérjövedelmekből származó adóbevétel csökkenését kompenzálni kellett valamivel. A következő elvből indulhattak ki a rendszer kigondolói: jutalmazzuk a szorgalmasabbat, a tehetségesebbet, a tehetetlenebb, ügyetlenebb kárára. Elfogadható érvelés ez? A szigorúan demagóg álláspont szerint semmiképp. A kormánykommunikáció sem merte vállalni azt, amit én is csak félve mondok ki: igen, a tehetségesebb és szorgalmasabb ránthatja ki a bajból az országot.
II. „Az SZDSZ az adórendszer egyöntetű kulcsokat tartalmazó átfogó reformját javasolta […] Nem azt javasoltuk, hogy az szja-adó működjön egy kulccsal, hanem azt, hogy az általános forgalmi adó, a vállalati nyereségadó és az személyi jövedelemadó általános kulcsa […] azonos mértékű legyen.”
Nem mondják ki a szerzők, de sejtetik, hogy a Fidesz félreértette és hibásan másolta az SZDSZ elképzeléseit. Érdekesebb azt vizsgálni, hogy a szerzők szerint miért kell a fenti adónemeknek közös kulcsra járni. Idézem a szerzőpáros „közgazdasági” érvét:
III. „[…] a tőke és a munka által termelt jövedelem lehetőleg azonos terheket viseljen, ne késztessen az eltérő adótechnikai és terhelési megfontolás a [rendszer kijátszására].”
Félrevezető ez a némi demagógiával fűszerezett felszólítás. A bérjellegű jövedelmeket a szja mellett egészen más elvonások is terhelik– akárminek is nevezzük őket. Teljes képtelenség, hogy önmagában a személyi jövedelemadó állítgatása bármit is megoldjon. Ugyanígy, a vállalati nyereségadó (ványa) sem határozza meg a tőkéstulajdonos jövedelmét. A vállalati adózott nyereséget először is fel kell osztani, ez pedig nem feltétlenül történik meg. Ha megtörténik, akkor viszont további adóterhek keletkeznek. Azt viszont, hogy az ÁFA-nak miért kellene az szja-val és a ványával megegyezni, nem indokolják a szerzők.
IV. Mennyi legyen az egyöntetű adókulcs? Az SZDSZ 1999-ben 18-20 [%]-ot javasolt, „[…] 2006-ban kénytelenek volt[ak] úgy számolni, hogy a közös kulcs nem lehet kevesebb, mint 23 [%...].
Mihez hasonlítsuk ezeket a számokat? Félreérthető a helyzet, mert ma mindenki 16%-ról beszél, mint az szja egy-kulcsáról. A szerzők nem magyarázzák meg, hogy a 16% a szuperbruttó kulcsa, a szuperbruttó pedig a bruttó 1,27-szerese. A helyes, és a fenti számokkal összehasonlítható szja egy-kulcs ma: 20,32 %. Lehetséges, hogy ez a 20,32% gazdasági nonszensz, de semmi esetre sem olyan mértékben, ahogy azt szerzőpáros sugallja.
V. Végül az erkölcsi érv: „[…] nem tartható fenn, hogy a ’munka világa’ kettévált: az adó- és járulékfizetőkre és a ’számlásokra’.”
Most, minden előzmény nélkül, megjelennek a járulékok is az érvelésben. A fenti mondat kétségtelenné teszi, hogy az adók mellett a járulékok is közrejátszottak a jelenlegi bűnös, 'számlázós’ helyzet kialakulásában. Az én tapasztalatom szerint a számlázási kedv éppen, hogy csökkent az új „egykulcsos” világban. És természetesen nem azért, mert egy a kulcs, hanem azért, mert az elvonások csökkentek. Sokan döntöttek úgy, hogy felszámolják a szürkébe hajló adózásukat és teljes mértékben „fehérítenek” – kerül, amibe kerül; így már megéri. Ha az új adórendszerből visszatáncolnának, sokan járnának rosszul.
Akár így, akár úgy, a kérdés marad: mi lesz a kispénzűekkel, ha a jelenlegi adórendszer marad? Bátortalan válaszom: ha a tehetséges és szorgalmas értelmét látja a munkának és a tisztes adózásnak, akkor az elesettek problémái is megoldódnak. Az egyenlősdibe viszont mindenki belebukik, mint ahogy ezt a történelmi tapasztalat igazolja.
[[ Oldaltörés (Folytatás) ]]
A fenti szövegben - amit az ÉS nem fogadott el közlésre - a III. kiragadvány kétségtelenül felületesre sikeredett: nem jártam utána, Kornai valójában mit is értett az egyöntetűség minden adónemre kiterjedő követelményén?. Idézem Kornait: „ […] bármilyen adónemet javaslunk is (fogyasztási adó, illetményadó, stb.) az adókulcs legyen szigorúan egyöntetű.”
Kétféle értelmezés lehetséges: (1) A különböző adónemek kulcsai legyenek egymással egyenlőek. (2) A különböző adónemek egymástól függetlenül választott, de önmagukban egyöntetű egy-kulccsal működjenek. Ha valaki tüzetesen végigolvassa az Indulatos röpiratot, akkor meg fogja látni, hogy a (2) értelemezés a helyes. A fogyasztási adóról (ÁFA), az szja-ról (illetményadó) és a (vállalati-) nyereségadóról a következőket mondja Kornai:
„a) A legfonosabb a lineáris fogyasztási adó […] Kivétel nélkül minden fogyasztás adózzék azonos adókulccsal. b) Legyen egyetlen lineáris (nem progresszív) illetményadó. c) Legyen egyetlen lineáris (nem progresszív) nyereségadó.”
Több egykulcs, de egykulcs és egykulcs és egykulcs és más semmi! A röpiratban sehol nem található utalás arra, hogy ezeknek a külön-külön egyöntetű kulcsoknak egymással is azonosaknak kellene lenniük. Kornai tehát egy gyenge egyöntetűségi kritériumot fogalmaz meg, amelyből nem vezethető le Csillag-Mihályi erős egyöntetűségi követelménye. (Ezek az elnevezések a matematikus Ligeti Gábortól származnak.) Az erős egyöntetűség követelménye nem butaság, de két probléma is van vele: (i) egy publicisztikai-etikai jellegű: ezzel kapcsolatban Kornaira nem lett volna szabad hivatkozni. (ii) Az erős egyöntetűség betartása elvben akadálya lehetne az adóelkerülés végett folytatott adónemek közötti búvócskának – a gyakorlatban megvalósíthatatlan. Erre utaltam már a III. kiragadás után.
Soraimat Kornai Jánostól származó idézet-egyveleggel zárom – Ipse dixit, ő maga mondja:
„Nincs szükség az adórendszer progresszivitására. [...] Én [...] nem teszem magamévá [...] az egyenlőség követelményt. Semmiféle erkölcsi elégtételt nem érzek, ha az átlag fölött lévőket sikerül lehúzni az átlag szintjére. Felfogásomban teljesen különválik az a probléma, hogy mit kell tenni a szegények [...] érdekében, attól a problémától, hogy vajon el kell-e venni keresményük [...] egy részét azoktól, akik a többiek fölé ugrottak. [...]
A törvény előtti egyenlőség; a származás, a bőr színe, a vallás, [stb.] alapján élvezett kiváltságok elvetése [...]; íme néhány kiemelkedően fontos példa olyan egyenlőségi elvekre, amelyeknek jelentős súlyuk van saját értékrendemben. Ezeknek az egyenlőségi értékrendeknek az elfogadása jól összefér az anyagi jövedelem egalizálásnak elvetésével. [...] Az adórendszer [...] ne büntesse progresszív adóval azokat, akik készek szabad idejük egy részét feláldozva [stb....] Ne sújtsa azokat, akik a pénzüket bankban kamatoztatják [...]. Legyen egyetlen lineáris (nem progresszív) illetményadó. [Ez] a munka minősége szerinti differenciálásra is vonatkozik.”
Korszerűtlen gondolatok?
