Zentai Péter: Nyugat-Európában egy év alatt átlagosan 40 százalékkal emelkedtek az élelmiszerárak. Nem is tudom, mikor fordult elő ilyesmi utoljára. Olvasom a Frankfurter Allgemeine című lapban megjelent cikkében, hogy a moszkvai és a kijevi vezetés politikáját is felelőssé teszi a globálisan kibontakozó élelmiszerár-robbanásért. Kérem, magyarázza el az összefüggést.

Stephan von Cramon-Taubadel: Azért több összetevő húzódik meg az árrobbanás mögött. Mindenesetre példátlan, hogy három éven belül másodszor – 2008-hoz képest ezúttal talán még drámaibban – bontakozik ki élelmiszer- és éhségkrízis. Ennek számos oka van. Világszerte hihetetlen nagyságú területeken folyik az energiahordozók alapanyagaként szolgáló növények termesztése, ez pedig a gabonatermesztés rovására megy. India, Kína és egy sor más ázsiai illetőleg latin-amerikai ország lakossága ma sokszorta annyi élelmet fogyaszt, mint akár csak 7-8 évvel ezelőtt.

Stephan von Cramon-Taubadel

A fejlett országokban, főként Nyugat-Európában a lakosság egyre nagyobb hányada igényli a magas minőséget: a kifinomultabban, drágábban előállítható élelmiszert, illetőleg a biotermékeket. Az energiahordozók robbanásszerűen drágulnak, ez is drágítja az élelmiszereket. És kétségtelenül létezik a termeléstől és fogyasztástól független globális spekuláció árfelhajtó hatása is. Van azonban még egy meghatározó oka az új élelmiszerkrízis kialakulásának, amelyről eddig szemérmesen hallgattunk. Nevezetesen: az orosz és az ukrán kormány agrárpolitikája, amely mögött tudatos zsarolást lehet észlelni.

Z.P.: Kit és hogyan zsarolnának?

S.C.T.: A két ország adja nagyjából a globális gabonaexport egyötödét. Mind az orosz, mind az ukrán kormány néhány éve szelektáltan korlátozza a gabonakivitelt. Medvegyev orosz elnök több beszédében is sürgette a nemzetközi gabonaexportőrök árkartelljének létrehozását Ukrajnával és Kazahsztánnal közösen, a nyersolajtermelők kartellje, az OPEC mintájára …

Z.P.: Álljunk meg egy pillanatra: az exportkorlátozásra a szörnyen rossz tavalyi termés miatt volt szükség, prioritást élvezett természetesen a saját lakosság ellátása. Ebben nincs semmi kivetnivaló.

S.C.T.: Oroszországban tavaly kétségtelenül súlyos károkat okozott az időjárás, de Ukrajnának az utóbbi évtizedek egyik kiemelkedően legjobb mezőgazdasági éve volt a tavalyi. Mégis, a kijevi vezetés éppen tavaly zsarolta meg a legerőteljesebben a kistermelőket: a politikai elithez tartozó néhány óriáscéget monopol felvásárlási joggal látták el, ráadásul csak ők adhatnak el külföldre. Ezek a teljes élelmiszertermelési vertikumot uraló óriásvállalatok a felvásárlási árakat lenyomták, ezzel az ukrán kistermelőket mintegy kétmilliárd dollárral megkurtították. (Hogy viszonyítani lehessen, az állami agártámogatások teljes összege tavaly 900 millió dollárt tett ki.) Ugyanakkor folyamatosan drágították a gabonaexportot, így soha nem látott profitokat realizáltak. Szóról szóra ugyanezt csinálják, egyre intenzívebben, az orosz gabonacégek is.

Z.P.: Azt akarja mondani, hogy ez csupán orosz és ukrán sajátosság? Amerikában, Kanadában, az Európai Unió országaiban nincs ilyesfajta visszaélés a kistermelők kárára?

S.C.T.: Csak Argentínában létezik hasonló szisztéma. Ott is lélekölő exportengedélyezési procedúrának teszik ki a gazdákat, sejthetően ott is le kell fizetni a kormányhoz közelálló hivatalnokokat, és a végén az élelmiszer árak világméretű emelkedéséből származó plusz profitok szintén a politikai elit által kijelölt oligarcháknál csapódnak le. Az Egyesült Államok, Kanada, az EU agrártámogatási rendszere is problematikus persze, de össze nem hasonlíthatatlanul átláthatóbb, követhetőbb, igazságosabb annál, mint amit most például az orosz és az ukrán parlament készül törvénybe iktatni: állami monopóliummá kívánnák tenni az egész gabonapiacot. Csak olyan cégek kaphatnának a jövőben exportlehetőséget, ahol legalább huszonöt százalékos az állami tulajdonrész, a kistermelők és kiskereskedők pedig kötelesek lennének állami letétbe helyezni, előfinanszírozni a majdani termés állam által megállapított értékének ötven százalékát. Ilyen sehol másutt nincs a világon. Totálisan ki akarják készíteni tehát a kistermelőket. Végeredményben minden termőföldre rá akarja tenni a kezét a kormány, amely feltételezhetően e téren is összejátszik a kormánypárti politikusoknak tejelő kiválasztott oligarchákkal.

Z.P.: De a WTO, a Világkereskedelmi Szervezet és más nemzetközi intézmények miért nem gyakorolnak nyomást a világpiac manipulátoraira?

S.C.T.: Kétségtelenül fordult a kocka: eddig a WTO és minden más, a nemzetközi kereskedelmet serkentő intézmény és állam – az USA, Kanada, az EU tagországai – mindig csak az import szabadságára figyeltek, arra, hogy az országok világszerte bontsák le az importkorlátozásokat. Most rá kellett eszmélnünk, hogy a szabad kereskedelmet – amely elvileg gátat szab a túlzott globális áremelkedéseknek – egy sor területen egyes nagy exportőrök lehetetlenítik el. A gabonapiac exportőr manipulátoraira úgy lehetne nyomást gyakorolni, hogy a Világbank, az IMF és más nemzetközi pénzintézetek csak a piaci liberalizálás fejében folyósítanak hiteleket nekik.

Z.P.: Végül hazabeszélnék. Milyennek tartja az olyan kisebb, de jó adottságokkal bíró agrártermelő országok pozícióját ebben az árrobbanásos helyzetben, mint amilyen Magyarország?  És egyébként: helyesli-e vagy sem, hogy nálunk korlátozzák a külföldiek termőföldvásárlását?

S.C.T.: Magyarországnak elvileg természetesen haszna keletkezik a gabona és más olyan élelmiszerek árának robbanásából, amelyekből exportálni tud. Közgazdasági szempontból egyértelmű, hogy minél liberalizáltabb a piacuk, annál több jut a profitból a kistermelőknek. Ha viszont monopolizált a belső felvásárlás és az export, akkor a kistermelők szinte kisemmizhetőkké válnak. A termőföld értéke – mai tudásunk szerint – csak emelkedhet a világ minden részén, Magyarországon is. Ez az értékemelkedés annál gyorsabban realizálódik, minél szabadabb a földpiac és az vásárolhatja meg a földet, aki a legtöbb pénzt adja érte – függetlenül attól, hogy milyen nemzethez tartozik is az illető.

A földnek az a jó, ha minél magasabb színvonalon és minél kevésbé környezetkárosító módon művelik meg. Minél szabadabb, minél átláthatóbb verseny révén lehet a földhöz hozzájutni, annál jobb az eladónak, a föld művelőjének, az adókat beszedő államnak. Ez a praktikus megközelítés. De megértem, hogy néhány európai országban, így Magyarországon is olyan, kétségtelenül egyedülálló nemzeti kincsként tekintenek a termőföldre, amelynek külföldi kézbe kerülésétől érzelmi alapon ódzkodik a közvélemény. Ilyen helyzetben azonban ellen kell tudni állni az Oroszországban és Ukrajnában gyakorolt agrárpolitika kísértéseinek.