Sokan mondják, hogy az egészségügyben kétségbeejtőek az állapotok, de amíg az ember nem kerül „helyzetbe”, hajlamos ezt is tudomásul venni a hírözönben. Már szinte megszoktuk, hogy a „humán erőforrással” dolgozók – tűzoltók, pedagógusok, óvónők, dadusok, védőnők, ápolónők – szinte kivétel nélkül egyre lehetetlenebb körülmények között és megalázó fizetésekért dolgoznak.

Túry Gergely

Hívatásuk gyakorlására nagyon sok helyen ma már méltatlanok a feltételek, amit szülőként, nagyszülőként mégis kénytelen-kelletlen tudomásul veszünk, eltűrünk. Na, de mi van, ha sebektől vérzik a gyerek, ha stroke gyanúsan elájul a nagypapa, ha mozdulni sem tudunk már az ízületi problémáktól, ha vészhelyzet van, és szükségünk volna a gyors, szakszerű orvosi ellátásra? Hova szaladjon a kistelepülések lakója, ha kiszáradt az unoka, ha bekómált a nagyi? Hívja az állatorvost, a felcsert? A 40 km-re állomásozó, lerobbant mentőket? Forduljon a helybéli javasasszonyhoz? Esetleg buzgón imádkozzon, s várja a reggeli buszt, ha nincs gépkocsija? Magyarország számos megyéjében, kistérségében, településén ezek ma már mindennapi dilemmák. S egyelőre nincs kilátás a megoldásukra. Sőt, az idős orvosok nyugdíjba menetelével, elhalálozásával a helyzet egyre romlik. De ma már a fővárosban is „kalandra” számíthat az, aki váratlanul rászorul az egészségügyre, s nincs tömött borítékja a magánpraxis igénybe vételére. Két példa:

Néhány napja egy kullancscsípés miatt éjszaka szaladtunk párommal a kerületi ügyeletre, ahonnan tovább küldtek bennünket az egyik nagy közkórházba, a bőrgyógyászati ügyeletre. A kivilágítatlan udvaron az épületet nagy nehezen még megtaláltuk, de az ügyelet feliratú szoba zárva volt. Egy előterében számítógépező hölgy közölte, hogy „a nővérke infúziót ad be az emeleten”, várjunk türelemmel. Negyven percig ültünk egy padon, amikor egy arra csoszogó, járókeretes beteg figyelmeztetett bennünket, hogy hamarosan be fogják zárni az épület ajtaját. Nosza, rohantam a hölgyhöz, próbáljon intézkedni, mire közölte, hogy ő is egy beteg, keressem meg én az ügyeletest, s boldoguljak, ahogy tudok. A nővért végül megtaláltam, egy kolléganőjével traccsolt, a kullancsot némi hezitálás után közös erővel eltávolították, miközben kérdéseimre közölték, hogy az ügyeleten régóta nincs orvos, a kórház nem tudja kigazdálkodni, de ennyi pénzért egyébként sem vállalná ezt a munkát senki. Aztán átküldtek a belgyógyászatra, mondván az ügyeletes orvos majd ott állítja ki az ambulánslapot. A „belen” a deskpult mögött egy fiatal doki fogadott, s miközben bepötyögte az adataimat, vele is elbeszélgettem a körülményekről, a pályakezdés nehézségeiről (havi nettó 95 ezer forint a fizetése), arról, hogy egyelőre nem tervez külföldi munkavállalást, de kétségtelenül embert próbáló feladatok hárulnak rá és a kollégáira, hiszen az osztályon 200 beteg jut egy orvosra!

Útban hazafelé megfogadtam, hogy ezentúl megpróbálok befektetésszerűen gazdálkodni a testemmel, egészségesen élek, táplálkozom, mert manapság Magyarországon lebetegedni felér egy anyagi csőddel (magánpraxis), vagy egy istencsapással (állami praxis).

Véleményemet egy másik központi kórházban szerzett tapasztalatom is megerősítette. Előzőleg harminc évig nem voltam beteg, de egy érszűkület, s az abból fakadó trombózisveszély miatt gyakori látogatója lettem az ottani érsebészetnek. Orvosom elküldött különféle vizsgálatokra, így a bőrgyógyászatra is, ahol februárban csak május elejére tudtak időpontot adni, hogy „megnézzék” a lábamon kialakult pigmentációt. Felháborodásomra az adminisztrátor kislány elmondta, az öt orvosból akkor éppen csak egy, nyugdíj előtt álló kolléga dolgozott. „Év végén kettő felmondott, kettő pedig elment Ausztriába”.

S ezek még az ún. könnyű esetek közé sorolhatók. De sajnos mostanában halállal végződő rémtörténetekről is egyre többször hallani, amelyek azonban többnyire nem nyilvánosak. A híradók ritkán szólnak ezekről a tragédiákról, többnyire „csak” a sorozatosan bezáró osztályokról, a frusztrált kórházigazgatókról, az orvosi műhibákról, az egyre lassúbb közfinanszírozott ellátáshoz jutásról, a kimerült és türelmetlen személyzetről, illetve a kaotikussá vált ellátórendszerről értesülünk. Mindez együtt annak látlelete, amit gyerekorvos ismerősöm így foglalt össze cinikusan: „Az egészségügy manapság már haldoklik, és ebbe az emberek döglenek bele”.

Cinizmusát nem tudom elítélni, hisz nemrégen került nyilvánosságra, hogy a főváros ugyanannyi fizetést kínál az utcaseprőknek, mint amennyit a fiatal orvosok keresnek. De akad olyan pályakezdő orvos is a magyar kórházakban, aki kevesebbet visz haza, mint az ugyanott dolgozó takarítónő. Csoda, ha az orvosi praxisban is egyre több a hiányszakma? Szócska Miklós nemrég egy sajtótájékoztatón azt mondta, hogy mára 39 szakterület közül 17 vált hiányszakmává, miközben a praktizáló orvosok közel 15 százalékát elvesztettük, s jelenleg – engedélyük alapján – már csak maximum 28 ezren dolgoznak az országban.

S ez a szám az idős orvosok nyugdíjba vonulásával, halálozásával folyamatosan csökken, s bővülésre aligha számíthatunk. A pályakezdők 96 százaléka jelenleg rossznak, vagy nagyon rossznak ítéli meg a magyarországi egészségügy és saját kilátásait. Papp Magor, a rezidens szervezet elnöke szerint ezért az idei végzősök fele már nem lép be a szakképzésbe, vagyis az ezernél több meghirdetett rezidensi állásból kevesebb, mint 400-at fognak betölteni. Az idén államvizsgázottak harmada (31%) ugyanakkor azt tervezi, hogy egy éven belül külföldön próbál szerencsét. Becslések szerint 2013-ig akár további négyezer orvos hagyhatja el az országot, de azok közül is sokan foglalkoznak a távozás, a felmondás gondolatával, akik most még kitartanak. A megkérdezettek túlnyomó többsége elsődleges okként az alacsony béreket és a rossz munkakörülményeket említette

A „forradalmi” kormánynak tehát még az államadósság csökkentésénél is fontosabb dolga volna. „Gyógyítania” kellene az egészségügyet, hogy ezáltal az elöregedő, lebetegedő társadalomban életeket menthessen. Nem holnap! Most! Azonnal! A GfK Hungária és a Szinapszis legfrissebb közös kutatása szerint az orvosi kar éppúgy, mint a lakosság már nemcsak a következő egy év kilátásait ítéli meg borúlátóan, hanem az előttünk álló öt évre sem vár jelentős javulást.

Szócska Miklós azt nyilatkozta, hogy a probléma megoldásához két dolog szükséges: megtartó szakmai környezet és „piszkos anyagiak”. Szakértők szerint az érdemi beavatkozásra legfeljebb féléve maradt a kormánynak. Ha addig nem történik előrelépés, akkor az egészségügy valóban behal, s abba sokan „döglenek” majd bele.