A szabály az szabály

Néhány napja megbüntettek. Az okos barátaim mondták, hogy ne panaszkodjak, nem panaszkodom, nehogy má’ nekem álljon feljebb, nem áll. Tudtad, hogy be kell kötni? Tudtam. Akkor mit akarsz? Semmit. A szabály az szabály.

Az eső ellenére gyalog indultam el, a nonstop csak két utcára van, de a jeges szél miatt visszafordultam. Annyira abszurd pár száz méter kedvéért kocsiba ülni, hogy eszembe se jutott a biztonsági öv. Lélekben változatlanul sétáltam, autónyi esernyő alatt. A rendőr csak a dolgát végezte, amikor megbüntetett. A vezetőnek be kell kötnie magát, az nem szerepel a KRESZ-ben, hogy kivéve akkor, ha a sarki nonstop a cél.

- Elismeri?

- Mit?

- Hogy nem volt be kötve.

- Van választásom?

- Ha elismeri, adok egy csekket, ha nem, akkor feljelentem, és majd elbírálják.

- Hogyan bírálják el, ha azt mondom, hogy be voltam kötve, maga pedig azt, hogy nem?

- Valaki eldönti.

- Lehet, hogy nekem adnak igazat?

- Előfordulhat.

- Nézze, nem ittam, nem mentem gyorsan, nem veszélyeztettem senkit, legfeljebb magamat, nincs forgalom, éjjel van, ide jövök a boltba, az egész út ötszáz méter, miért nem azt mondja, hogy máskor figyeljek jobban?

- Nem tehetem, ez a szabály.

- Magyarul, ha elismerem, akkor fizethetek, ha letagadom, akkor megúszhatom.

- Tehát elismeri?

- El.

Valószínűleg az utolsó emberi képesség, amit a robotok megtanulnak, az arányérzék lesz. Vagy az empátia, ami ugyanaz. A ti beszédetek legyen 1, 1, 0, 0, ami ezen felül van, az embertől való. De már nem sokáig. Az emberek a végletekig szabályozzák az életük minden mozzanatát, és ezzel át is adják a helyüket. Az autókat hamarosan gépek fogják vezetni, a rendőrök is gépek lesznek, minden munkakörben gépek dolgoznak majd, ahol a jogszabályok, ezek az emberekre írt szoftverek kizárják a mérlegelést, azaz még a szabadság illúzióját is.

A mérlegelés nem pusztán az igen és a nem közötti választás lehetőségét jelenti. Azt a gépek is meg tudják oldani, az angyalokról és az ördögökről nem is beszélve. Az emberi szabadság az igen és a nem közötti átmenetben lelhető fel, ahol a fehéret a fekete szürkére festi. Ott már csak arányérzékkel lehet eligazodni, ezért is járnak arra kevesen. Ez az esetleg, a viszonylag, a részben világa. Ahol van kicsit ebből, kicsit abból. Ahol van kivéve, ha. Talán máskor. Igen, de. Nincs, de – üvöltenek a szülők a gyerekre, mert a szabadságvágyat nem lehet elég korán elfojtani. Nem tudják, hogy elmúlik az többnyire magától. Elkészültél időre vagy nem, igen vagy nem? – őrjöng a főnök a szerencsétlennek, aki azt próbálja elmagyarázni, hogy igen, de nem teljesen, mert eleve baromság volt a feladat, és azt úgy nem lehetett megcsinálni, vagy csak mert a napi tizennégy óra munkába belerokkanva egyszer elaludt. Az igenek és a nemek rendjében régen elvesztette a hangját.

Negyven forint volt a két zsömle, tízezer a büntetés. Utóbbi kissé aránytalan, mármint szerintem. Nem a zsömléhez, hanem a kihágás társadalmi veszélyességéhez képest. Éjjel, egyedül, az én testi épségem, kinek mi köze, sorolhatnám. Az okos barátaim viszont azt mondják, hogy ennek az állításnak nincs semmi értelme. Ennyi a bírság, és kész. És ha százezer forint lenne vagy két év börtön, esetleg kézlevágás? Attól még, hogy a szankció nem önkényes, lehet aránytalan, ily módon igazságtalan. Mindebből az következik, hogy a robotok legutoljára a parlamentből szorítják ki az embereket, mert ez az a hely, ahol arányérzékre és mérlegelési szabadságra valamennyi munkahely közül a leginkább szükség van.

Magyarországon biztosan így is lesz. Persze nem azért, mert a magyar képviselők átmennének egy fordított Turing-teszten, vagy mert a magyar képviselők mérlegelési szabadsága nagyobb lenne, mint egy hajszárítóé, hanem azért, mert a magyar képviselők soha nem vetnék alá magukat olyan szabályoknak, amelyeket mások hoznak. Valójában annak sem vetik magukat alá, amit maguk hoznak.

Úgy tartják, a nép felhatalmazása teszi erkölcsileg elfogadhatóvá, hogy az emberek egy csoportja uralkodjon a többiek felett, azaz joguk legyen szabályokat előírni mindenki számára. Ha így van, akkor a választási szabályok betartásán nem kisebb dolog múlik, mint az egész rendszer legitimitása. Ezek a szabályok például rögzítik, hogy a pártok, illetve a képviselőjelöltek legfeljebb mennyit költhetnek a kampány során. Most mindegy, hogy az összeg nevetségesen kevés vagy nem, az a szabály. Amit még soha egyetlen párt sem tartott be, beleértve az összes képviselőt, aki jelenleg a parlamentben ül. Mindig letagadják, mindig megússzák.

A szabályokat a nyomorultaknak írják, és minél nyomorultabb valaki, annál kevésbé ugrálhat.

Nyomorult az autós, neki éjjel a sarokig is be kell kötnie magát, bár nem árt azzal senkinek, ha nem teszi. Nyomorult a rendőr, akinek kötelező büntetnie, bár időnként eltekintene ettől, ha a körülményeket mérlegelhetné. Természetesen a cigányok a legnyomorultabbak, őket akkor is megbüntetik harmincezerre, ha a biciklijük gumija elkopott. Ezt azért a rendőr sem bánja. A szabály az szabály.

A hierarchia így néz ki: legalul minden szabályt be kell tartani, ahogy megyünk feljebb, egyre több szabály játszható ki büntetlenül. A rendszer tetején a miniszterelnök áll, őrá semmilyen szabály nem vonatkozik. A középen lévők helyzete változatos, aki nincsen eléggé magasan ahhoz, hogy a szabályokat kockázatmentesen megkerülje, a könyörtelen betartatásukban szerezhet némi elégtételt. Ha arra sincs lehetősége, akkor a feljelentésben. Annyi az előírás, valamilyen vétséget mindenki elkövet. Azért többnyire megtalálják az emberek a módját annak, hogy az alattuk lévőket vegzálják. Az óvónénik sok szabálynak engedelmeskednek, de keményen megtorolják a kicsiken, ha nem képesek előírásszerűen aludni egy és három között. Olyankor nincs irgalom. A tanító nénik is kíméletlenül lesújtanak arra a nyolcévesre, aki elfelejtett leckét írni. Ugyanúgy nem tekintenek el a szabályok alkalmazásától, ahogy a rendőr sem bizonyult megértőnek a kihalt utcán a be nem kötött biztonsági öv miatt. Ezt csinálja a beosztottal a műszakvezető, a műszakvezetővel az igazgató, az igazgatóval az adóellenőr, az adóellenőrrel a miniszter. Azért a villanyszerelőtől egyik sem kér számlát.

Ezt nevezzük rendnek és a tekintély helyreállításának. Szemben a kilencvenes évekkel, amelyre a káosz éveiként szokás emlékezni. Ha megfigyeljük, a pártok sokkal gyakrabban és erőteljesebben tagadják meg ezt a korszakot, mint a rendszerváltás előttit. A miniszterelnök szívesen hivatkozik a nyolcvanas évekre, egyenesen azt tekinti mintának, de a kilencvenesekre soha. Azokat a zöldek is leköpik.

Pedig csodálatos évek voltak. Minél feszesebbre záródik rajtunk a reménytelenség és a bigottság kalodája, annál szebbnek tűnik. Az biztos, hogy soha nem voltunk annyira szabadok. Nem azért, mert a rendőr akkor még továbbengedett volna. Friss volt az ország, mint a sikátorok felett száradó fehérnemű. Mostanra csak a pinceszag maradt. Ahogy tűnik el a szabadság, úgy lesz egyre büdösebb. Ez is egy szabály.