MTI / Balázs Attila

Az izsáki rendőrőrsön meggyilkolt – halálra kínzott – embert, Bara Józsefet eltemették Szatmáron (ezt Magyarországon mindig úgy írják, kissé keresetten, hogy „Szatmárnémeti”). A Népszabadság szerint „A SZÜLŐFALUJÁBAN”.

Szatmár százezer lakosú nagyváros.

Ennyit tudtok ti a romániai magyarokról, akikről máskor olyan sokat írtok, s oly szenvedelmesen. Meg ennyit tudtok ti Romániáról általában, miközben a kelet-európai kiengesztelődésről szavaltok.

„Szülőhelyén, Szatmárnémetiben helyezték végső nyugalomra tegnap délután azt a 47 éves ROMÁN FÉRFIT, aki múlt hétfőn az izsáki rendőrőrsön életét vesztette kihallgatása közben” – írja a Népszava.

Az újságból kiderül, hogy az áldozat húgát (aki mellesleg a Bács-Kiskun Megyei Rendőr-főkapitányság munkatársa, így hát a családról eddig megjelent információk nyilvánvalóan hamisak) Enikőnek hívják, az öccsét meg Csabának. A Népszava szerint ENIKŐ és CSABA román név? Mi utal arra, hogy Bara József román volt?

A magyarországi policáj által halálában följelentett elhunytat a csonkamagyar sajtó túlnyomólag ROMÁN FÉRFINAK nevezte mindvégig, sejtelmesen célozgatva rá, hogy a meggyilkolt – no persze – cigány (erre se utal semmi adat).

A Romániából érkező Józsikat, Enikőket és Csabákat – a magyarországi közvélemény és médiavilág sugallata szerint – „fejletlen” országból eszi ide a fene. A szegény országból ideszemtelenkedő bevándorlóknak nem lehet szülővárosuk, csak szülőfalujuk – hiszen a szegénységet magyar hazánkban vidéki és cigány ügynek szokás tekinteni –, ráadásul nem lehetnek „magyarok” (a magyarországi szlovákok, németek, délszlávok viszont „magyarok”), mert a külföldiek csak akkor „magyarok”, ha irredenta/sovén kontextusban szembeállíthatók a gyűlölt „kisantant” szomszédokkal. Ámde a „határokon túli magyarok” (jobboldali-hivatalnoki tájszólásban: „hatumák”) maguk is „kisantant-külföldiek”, ha a kismagyar hazában óhajtanak letelepedni.

Aztán meg az „elszakadt nemzetrészek” magyarjai a szocpárti törzsszavazók szemében valaminő „jobboldali” izével asszociálhatók, ezért hát fölháborítónak tetszik, hogy EZEK AZ OLÁHOK bele akarnak szólni a kismagyar hon belügyeibe, meg ugye viszik innen a pénct.

De van rosszabb is: aki olyan kétes figura, hogy agyonvereti magát az izsáki rendőrőrsön, annak azért nagy oka kell, hogy legyen. Ez az ok nem lehet más az icurka-picurka Csonka-Magyarországon, mint etnikai.

Lopnak itten a románok, akik természetesen cukorbetegek, azért fordulnak le holtan a székről pár tarkón legyintés, tockos, koki és saller után – milyen érdekes, hogy a mai magyar köznyelvben ilyen tréfás szinonimái vannak a fizikai bántalmazásnak. Nagyon élces. Nagyon mulatságos. Hehe.

A Népszabadság és a Népszava természetesen nem nacionalista – de hiszen senki sem az. A nacionalizmus halott. Az etnicizmus viszont eleven, s napról napra tovább dalmahodik.

A törvényes fölsőbbség, az illetékes hatóság által meggyilkolt – halálra vert – áldozat elidegenítése kell hozzá, hogy a rémtettet el tudjuk viselni, hogy a gazságot biztos távolból szemléljük. Az áldozat falusi meg román, eszményi esetben ROMÁN CIGÁNY PARASZT – ez a mai Magyarországon már az emberi nem erkölcsi perifériáján helyezkedik el. A dehumanizált áldozattal szemben tanúsított kegyetlenség és a közvélemény vállvonogató részvétlensége (bár a dolgot ímmel-ámmal majd’ mindenki „elítéli”) rokona annak az össznépi ellenszenvnek, amely a „Négy Mancs” állatvédő csoport ügyködését kísérte. Má’ mé’ ne lehetne az állatokat kínozni, hisz’ meg kell élni valamiből. Má’ mé’ ne lehetne a hét hónapos embriót lefejezni, csak nem tetszik abortuszellenes, bigott nőellenesnek lenni? Hogy ez fáj a magzatnak? Nem érti, hogy nincs pénc itten gyerekcsinálásra?

Mindez már nem is tudatos. A Népszabadság és a Népszava újságírója nyilván elborzad az öntudatlan elszólások által föltárt, reflektálatlanul osztott világképtől, ha a morális következmények és implikációk rendszerét elé tárják. De hiszen éppen ez az előítélet természete. Ha rápirítunk valakire, hogy faji vagy osztályelőítéletei vannak, biztosan megrökönyödik és földühödik. Az antiszemiták egyik fő sérelme, hogy ezek a mocskos zsidók „leantiszemitázzák” őket. Ez a sérelem őszinte. Az embertelen nézetek hitvallói a saját tapasztalatukból tudják, hogy ők nagylelkű, barátságos, jó emberek – és a legtöbb hétköznapi esetben azok is.

Ameddig nem találkoznak olyasmivel, ami a számukra egyébként elfogadhatatlan reakciókra készteti őket. Ekkor heves tagadásba kezdenek. Ők nem helyeslik „az emberek” kínvallatását, ezért az áldozatnak a szokványos emberi mivoltát kell tagadásba venni. Márpedig „az ember” szokásos meghatározása ez: „olyan, mint én”. Ha már román és falusi (vagy cigány, vagy nő, vagy kisgyerek), akkor nem egészen olyan, mint én. Akkor már enyhébben ítélendő meg az, hogy ezeket verik.

S ha kiderül, hogy olyan, mint én – teszem azt, magyar és nagyvárosi – , akkor még mindig rendelkezésre állnak mentségek: ugyan ki az, akit „bevisznek a rendőrségre”? Avval csak van valami zűr – elvégre „engem nem szoktak bevinni a rendőrségre”. És így tovább a végtelenségig.

A romániai (kisebb mértékben a szlovákiai, szerbiai és ukrajnai) magyarokkal szembeni mély ambivalencia – a fellengzős etnikai mítosz együtt az idegennel szembeni feszélyezett tudatlansággal és ingerült közönnyel – nehezen föltárható, miközben politikailag nagyon súlyos. Nehezen tárható föl (nem mintha bonyolult lenne), mert nagy a lelki ellenállás, és a be nem vallott – bevallhatatlan – érzések igen számosak. Ugyanazok az emberek képzelik, hogy Kolozsvár majdnem tisztán magyar város ma is (a magyar lakosság aránya kb. 17 százalék), mint akik csodálkoznak rajta, hogy romániai magyar értelmiségiek magyar iskolába jártak Erdélyben, hogy a magyar nemzetiségeknek van fölsőoktatásuk, sajtójuk és könyvkiadásuk, és egész jól beszélik az anyanyelvüket. Hogy valaki részben ugyanolyan, mint „mi” („magyar”), közben van másik dimenziója is (idegen állampolgár; kétnyelvű; meg otthonos „számunkra” hozzáférhetetlen kulturális dimenziókban), tehát „mi” és „ők” egyszerre, ez tűrhetetlen és idegesítő.

Az a csonkamagyar köznapi kultúra bizonyos szintjein régóta elterjedt beidegződés, amely az erdélyi magyarokat folklór, tájszólás, népviselet terminusaiban véli nagyra becsülni, ugyanez az önfölmentő eltávolítás. Még élvezet is van benne, hiszen ezek a pittoreszk elemek szépek meg érdekesek. Hiszen a népművészet a mai Magyarországról nézve: a múlt. Élő emberekkel szemben nosztalgiát érezni ellentmondásos. A nosztalgia a halottak szeretete.

Párbeszédet folytatni olyan társadalomtudósokkal, irodalmárokkal, köztisztviselőkkel, akiknek a „számunkra” idegen közegben is van mondanivalójuk, álláspontjuk, érdeklődésük: ez párbeszéd lenne olyanokkal, akiknek „van titkuk”. Ez pedig az idegen definíciója.

Aki csak népdalokat énekel és néptáncokat jár, olyan, mint a „mi” ükapánk. Őt – a múlt kategóriáiban – ismerni véljük. A modern erdélyi vagy vajdasági magyar fogalmi ellentmondásnak tűnik föl. Ha már modern, akkor nemcsak magyar a külmagyar, tehát idegen, tehát nem „magyar”, ha meg „magyar”, akkor nem modern, hanem székelyharisnyás irredenta, akinek a bajszára peregnek a nemzeti könnyek. Némelyeknek meg ez az ellenszenves, akár tudják, hogy ez egy fantazmagória statisztériája, akár nem.

Akárhogy is, eltemették szülőfalujában a román férfit. Nyugodjék békében.