Hont András
Hont András
Tetszett a cikk?
Értékelje a cikket:
Köszönjük!

Nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy amit Ceaușescu, Mečiar vagy a délszláv háború megkímélt, azt a tömény műveletlenség, a frusztráció és dögunalom szülte legújabb keletű szittyadivat fogja tönkretenni. És ha határon túli véreink közül némelyek jelét adják, hogy mégsem lelkesednek annyira a silányságexportunkért, akkor az új magyar nacionalizmus (amely a tízemeletes panel garázsában berendezett „Árpád” presszó úri közönségének világlátásán és érzelmi stabilitásán alapszik) tombolni kezd.

Közel két hete már annak, hogy egy szép szombaton Szlovákia szavazott. Azóta várok türelemmel, hogy ugyan valakinek valami eredeti is eszébe jusson idehaza erről a nem teljesen mellékes eseményről. De csak a szokott pavlovi reflexek: ellenzéki körökben alig palástolt káröröm és álszent szánakozás, hogy az egyik magyar párt ismételten a parlamenti küszöb alatt teljesített; kormányoldalon kesergés ugyanezért, a szokott csúsztatással, amelyik a barátok/üzletfelek/alkalmazottak bukását a nemzet vesztével azonosítja. Tán az egyedüli említésre méltó – ha ez egyáltalán figyelmet érdemel még –, hogy a magyar országgyűlés elnöke nemzetárulózott egy kiadósat.

Pedig a szlovákiai választás temérdek tanulsággal szolgál. Itt van kapásból a győztes személye, aki kiváló érzékkel ötvözte a szociális demagógiát a nacionalista indulatokkal. Ismerős. Olyat is láttunk, hogy egyszer (kétszer) már megbukott politikus tér vissza megerősödve a hatalomba, igaz, Ficonak nem kellett nyolc évet ellenzékben koplalnia, szinte kormányból való távozásának lendületével, mint Chaplin a forgóajtón, jött is vissza. Abban is van tapasztalatunk, hogy ezt a visszatérést nagy megkönnyebbüléssel tudják fogadni olyanok is, akik csöppet sem rajonganak a győzőért, mert elegük van a labilis, döntésképtelen, különböző ügyek által tépázott elődök országlásából.

A politika ugyanis nemcsak elvek és érdek dolga, hanem potenciakérdés is, a támogatók aköré gyűlnek, akinek nemcsak ötletei vannak, hanem képessége is, hogy terveiből valami megszülessék. Arról már megint csak mi tudunk beszámolni, hogy a kezdeti megkönnyebbülés miként tud átcsapni jeges rémületbe, ha kiderül, hogy a delikvensnek semmi mása nincs – sem elképzelése, sem realitásérzéke, sem ízlése –, csak mérhetetlen politikai libidója.

A duzzadó erő azonban jó darabig elnézővé teszi a kritikusokat. Változatlanul az ellenfelek gondosan adagolt stiklijei, illetve valódi bűnei, és az ereje teljében lévő új kurzus hatszor akkora galádságai között egyensúlyoznak, részint mert szeretnének igazodni a közvéleményhez, részint mert be vannak szarva. Ja, Szlovákiáról beszélek. Arról, hogy a választási kampány egy különös botrány árnyékában zajlott: napvilágra került egy titkosszolgálati aktacsomag, az ún. Gorilla-dosszié, amelyik azt dokumentálja – egy lehallgatott lakásban folytatott beszélgetések leirataival –, hogy miként próbálta befolyásolni a szlovák politikát a Penta nevű pénzügyi csoport. Az ügy megrázta a teljes politikai elitet, kivéve Ficót. Az iratok tanúsága szerint a megfigyelt lakásban nem járt vezetőpolitikus, kivéve Fico.

Ismételt déjá vu: a híveket mindez nem izgatja, és ha a későbbiek során mégiscsak furdalni kezdené az oldalukat a kíváncsiság, már nem biztos, hogy bármit is megtudhatnának a részleteket illetően. A nemzeti mázzal leöntött, kisemberpárti, államközpontú rendszerek, élükön egy gátlástalanságát már bizonyított vezetővel ugyan remek vadászterületet jelentenek az oligarcháknak, de nem nagy barátai a nyilvánosságnak és a független igazságszolgáltatásnak. Ahogy hazánk élpolitológusa fogalmaz: „az új szervezett és centralizált szisztéma nehezen megfogható, nehezen megsérthető. Ha jól teszi a dolgát, még az is erősen kérdéses, hogy akár csak egyetlen ügyben eljárás indulhat majd valamikor a működtetőivel szemben”. Az nem merül föl a sztárelemzőben, hogy a „centralizált szisztéma” azért nehezen megfogható, és az által „teszi jól a dolgát”, hogy bedarálja a nyomozó szerveket, és megkísérli elnémítani a sajtót; szóval, jellemzi mindaz, ami Ficotól sem idegen.

Szlovákiának igen nagy szerencséje, hogy elemzői nem ennyire züllöttek, meg leginkább, hogy a Smer nem szerzett korlátlan hatalmat, mert Robert Ficonak helye lenne a Kaczyńskit, Václav Klaust és Orbánt éltető budapesti dzsembori idoljai közt. Hogy mégis kilóg a sorból, az nagyrészt annak köszönhető, hogy sikerült addig keverni a regionális kártyákat, egészen pontosan: az – érthetően, de teljesen indokolatlanul – viszonyítási pontnak és elsőszámú vetélytársnak számító Magyarország addig hepciáskodott, míg beleszorult Európa kezelhetetlen debiljének szerepébe, azt az utat fölkínálva Fico számára, hogy merő kicsinyes provincializmusból nagyvonalú legyen és európai. Legalábbis megpróbál majd annak látszani. Nem indul rossz esélyekkel.

Egyáltalán nem rajongok az éllovas-sereghajtó hasonlatokért, mert nincs annak egyértelmű kritériuma, hogy hol jobb élni. Egy ország nem versenyló, egy kormányfő nem zsoké, de az az egy tény, hogy a rendszerváltás idején és még azután is jó darabig Magyarország sokkal intenzívebb politikai, gazdasági, tudományos kapcsolatokat ápolt a Nyugattal, mint a többnyire keményebb diktatúrát átélt és azt követően is elszigeteltségbe burkolózó vagy egyenesen háború sújtotta szomszédai. Ebből lett, ami lett, és amiről a szomszédos állami vezetők tapintatból nem beszélnek, ám most újra színre lépett az a politikus, aki ezt folyamatosan igyekszik majd kihasználni.

A mi szempontunkból a szlovákiai választásnak ez az egyik legfontosabb fejleménye.

*

A másik természetesen a magyar érdekeltségű pártok szereplése. A szlovák-magyar megbékélést hirdető Most-Híd némi szavazatveszteséggel, de magabiztosan került a parlamentbe, míg a magyar kormány teljes támogatását élvező, nagy és költséges kampányt folytató, a magyarországi közszolgálati média által egészen hihetetlen módon propagált Magyar Koalíció Pártja kívül maradt azon. Az itthoni – bevezetőmben már említett – reakció ennek megfelelő: a Nemzeti Együttműködés Rendszerén kívül rekedtek kitörő jókedvvel fogadták az eredményt, az MKP kudarcát legalább annyira, mint a Híd relatív sikerét.

Persze ezt így jóformán senki nem meri kibökni. A baloldali ellenzék pártjai – miközben üdvözölték a Híd eredményét – egytől egyig sajnálatukat fejezték ki az MKP szereplése miatt, majd még abban a mondatban szlovákiai magyarok megosztásával és a magyar parlamenti képviselet veszélyeztetésével vádolták a Fideszt. Az LMP még arra is fölszólította a kormányt, hogy „a jövőben tartsa tiszteletben a felvidékiek döntését és rendezze viszonyát a Híd-párttal”. Ha kérhetném, ezt inkább ne tegye, föltéve, ha nem akarja agyoncsapni az állva maradt felvidéki politikai szervezetet.

Ezek az ellenzéki nyilatkozatok tipikus példái annak, hogy ha valaki nem mer/nem bír érdemi ellenvetést tenni, akkor formális kifogásokkal hozakodik elő. A magyarországi politikusok ne avatkozzanak a külhoniak ügyeibe – hangzik. Már miért ne, mikor egymást segítendő egész Európát végighaknizzák az azonos pártcsaládhoz tartozók? A megosztás emlegetése, annak sugallása pedig, hogy a magyarok jelenléte a szlovákiai (romániai, szerb) politikában csak úgy biztosítható, hogy tömbben szavaznak, annak a belpolitikában hevesen – és jogosan – elutasított eszmének az elfogadását jelenti, hogy a közéleti döntés etnikailag meghatározott. Az, mondjuk, helyes követelés, hogy közpénzeket ne használjanak a politikai verseny befolyásolására, az meg tényleg különösen visszataszító, hogy a magyar kormány ezt a környező országok magyar formációinak küzdelmével teszi, ám más itt az alapvető baj.

A kormány és a kormánypártok magyar kisebbségekkel kapcsolatos ténykedése tartalmilag káros. Nemcsak az, hogy egyes szervezeteket segítenek, másokat meg akadályozni próbálnak, hanem, már eleve az az indíttatás hibás, amely alapján kiválasztják partnereiket.

Bár a Híd nem annyira makulátlan, mint azt non-orbánista körökben hiszik, és az MKP sem csak kegyencekből és félnótásokból áll, és lesz olyan – a szlovákiai magyar művelődésért elképesztően sokat tevő – ismerősöm, aki emiatt, a mondat miatt hónapokig pufogni fog, de a Fidesz felvidéki fiaskója, és a Magyar Koalíció Pártjának kiszorulása a politikából önmagában üdvös. Amúgy nemzetpolitikailag. (Ez a kifejezés, amelyet többször is használni fogok, semjénzsoltul van, írásközben határozottan megkedveltem: rosszul is hangzik, és tök semmi értelme.) A Kárpát-medencei magyarságot ugyanis nemcsak az elszlovákosítás, elrománosítás, elszerbesítés fenyegeti, hanem legalább ennyire az elsemjénzsoltosítás is. Ez az asszimilációs törekvés („nemzet határokon átívelő újraegyesítése”) mind politikailag, mind kulturálisan tragikus következményekkel járhat.

Elmesélem.

*

Késő délután értünk a Gyimesekbe, minden kétséget kizáróan (a kétségeket én zárom ki) Európa legszebb helyére. Toszkána lankái, Moher sziklái, az Alpok csúcsai nem vetekedhetnek a tájjal, melynek minden gyűrődése és elsimulása, égnek szökkenése és hirtelen patakmederbe ereszkedése fenséges és mégis megnyugtatóan szelíd. A látvány szinte az örökkévalóságig képes magához kötni a tekintetet.

Javában este volt már, mire begördültem szállásadónkhoz, aki nemigen ért ránk, mivel udvarában egy debreceni turistacsoportot fogadott, s éppen a talpalávaló biztosítása érdekében tett-vett. Így hát az autó mellett toporogva élvezhettem végig a kultúrprogramot, mikor is a zenészek a táj dallamához illő módon hegedűvel meg a csak errefelé föllelhető ütőgardonnal rázendítenek a „mi-mi-mi-mi-mi mozog?” meg a „zöldre van a, zöldre van a…” kezdetű slágerekre, hogy azután az est fénypontjaként gyimesi csángó házigazdánk összekapaszkodjon vendégeivel, könnyeit nyelve bőgni el a pesti giccses műnótát. A székely himnuszt, igen, azt.

Évek óta nyomaszt ez az emlék, és mindig eszembe jut, ha valamelyik löttyös lelkű ideátról a külhoni magyarság pusztulásáról kezd berregni. Ilyenkor fölrémlenek az Erdély szerte „Justice for Hungary” pólóban feszítő hülyegyerekek, akikre az élelmes román kereskedők rásóznak minden irredenta csecsebecsét, vagy a magyarlakta területeket végigturnézó nemzeti rockzenekarok, melyekkel nem az a probléma, hogy „nemzetiek”, hanem hogy fülsértően rosszak. Repertoárjuk a közönséges koppintáson, továbbá az elvtársi pörköltözések és a neoturáni mozgalom közös pontján, a lakodalmas rockon alapszik, valamint Szörényi Levente munkásságának azon a – countryt követő – korszakán, amelyikben a dallamot, a ritmust és az értelmet a sámándob, a doromb és Lezsák Sándor helyettesíti.

Nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy amit Ceaușescu, Mečiar vagy a délszláv háború megkímélt, azt a tömény műveletlenség, a frusztráció és dögunalom szülte legújabb keletű szittyadivat fogja tönkretenni; és ha határon túli véreink közül némelyek jelét adják, hogy mégsem lelkesednek annyira a silányságexportunkért, akkor az új magyar nacionalizmus (amely a tízemeletes panel garázsában berendezett „Árpád” presszó úri közönségének világlátásán és érzelmi stabilitásán alapszik), tombolni kezd.

Roppant tanulságos, hogy miként reagáltak a Fidesz-MPSZ/KDNP/Jobbik hívei a Magyar Koalíció Pártjának – amelynek tevékenységéről értelemszerűen mit sem tudnak, de úgy értesültek, hogy a Felvidék sorsa rajta áll – szlovák parlamentből való kipottyanására, és nemcsak az erre a célra fenntartott gőzkieresztő oldalakon, hanem a kormánypárti jóarcok által szerkesztett, mérsékelt konzervatív portálon is ott verték magukat az európai értelemben vett, decens nyilas hozzászólók.

De még hogy! Ment a „tótszolgázás”, meg, hogy ezek ott északon már „pre- illetve előszlovákok”, akik „ellökik a kezet, amelyik enni ad”, egészen addig, hogy „le kell mondani a Trianon által elszakított területen élőkről”, akik immár nem többek, mint „volt magyar származású külföldi állampolgárok”, s legföljebb „euróikat költhetik el nálunk, de húzzák meg magukat, végétre is vendégségben vannak”.

Becsületszóra higgyék el nekem, hogy az utolsó kommentgazdának nem tűnik föl: jó hét éve még ezekért a szólamokért – amelyet persze akkor alig hangoztattak ennyire nyíltan – köpedékországozott. S ennek tetejébe érkezik a Jobbik – ismételten kimondva, amit a Fidesz, leszámítva a házelnököt, aki szokás szerint nem köntörfalaz, sértődötten csak érzékeltet –, az MKP kiejtése miatt önfeladással vádolva meg a felvidéki magyarokat. Azokat felvidéki (és erdélyi és kárpátaljai és vajdasági) magyarokat, akiket a kettős állampolgárságról szóló népszavazást követően a nemzeti identitás őrzőiként köszöntött.

Bolond egy szituáció. Bolond, annyi szent, de – mint a káosz általában – változásról árulkodik. Innen folytatjuk a jövő héten.

VELETEK VAGYUNK – OLVASÓKKAL, ÚJSÁGÍRÓKKAL!

A hatalomtól független szerkesztőségek száma folyamatosan csökken, a még létezők pedig napról napra erősödő ellenszélben próbálnak talpon maradni. A HVG-ben kitartunk, nem engedünk a nyomásnak, és minden nap elhozzuk a hazai és nemzetközi híreket.

Ezért kérünk titeket, olvasóinkat, hogy tartsatok ki mellettünk, támogassatok bennünket, csatlakozzatok pártolói tagságunkhoz, illetve újítsátok meg azt!

Mi pedig azt ígérjük, hogy továbbra is minden körülmények között a tőlünk telhető legtöbbet nyújtjuk a számotokra!
A Kulka név nem csak a színpadon, az orvostudományban is feledhetetlen

A Kulka név nem csak a színpadon, az orvostudományban is feledhetetlen

Ha George Clooney beleszólhat a politikába, akkor Erzsébet királynő miért nem?

Ha George Clooney beleszólhat a politikába, akkor Erzsébet királynő miért nem?

Meghalt egy 18 éves koronavírusos beteg

Meghalt egy 18 éves koronavírusos beteg