A gyerekek imádják a mesét. A kedvenceikre soha nem unnak rá, százszor is képesek meghallgatni őket. De a felnőttek is kedvelik a meséket. Egykori kollégám például Orbán Viktor meséiért rajongott, azt mondta, „nem tehetek róla, tetszik, ahogy beszél”. Azóta is rá szavaz. És persze a baloldalt is foglalkoztatják Orbán meséi. Az ellenzéki média tele van az ő beszédeinek analízisével: miért mondta, amit mondott, mit lehetett vele a célja? Jóllehet, már a Biblia is figyelmeztetett: „Sok beszéd van, ami csak a hiábavalóságot szaporítja: mi haszna van belőle az embernek?” (A prédikátor könyve 6:11), az elemzők egyszerűen nem tudnak betelni az orbáni mondásokkal, szenvedélyesen keresik bennük az értelmet, a szavak mögé képzelt rejtett szándékot.

Mi értelme van meséket elemezni, hát még hamisakat? Nem megalázó letérdelni az üres szavakhoz, az örökös mesterkedéshez?

A Debreceni Egyetem tanévnyitóján mondott miniszterelnöki beszéd sem volt kivétel, zuhogtak a szokásos verbális giccsek. Azt mondta, van rá esély, hogy "Európa legmodernebb konzervatívjai legyünk". Ez talán jelent valamit? Semmit, az égvilágon semmit. Nyilvánvaló, hogy a Fidesz se nem modern, se nem konzervatív. Mi modern van a rekedt hangú antikommunizmusban? Vagy az ellenzék, a politikai ellenfelek zaklatásában? Semmi más ez, mint a jó öreg, fantáziátlan zsarnokság. Na és mitől volna konzervatív az a párt, amely négy év alatt úgy négyszáz új törvényt íratott? A konzervatívok nem felforgatják, hanem türelmesen építik a társadalmat. De Orbán Viktor azt is mondta, hogy "mi, magyarok ma nem követünk egyetlen ideológiát sem, elutasítjuk az utópia minden formáját, és hiszünk a szabadságban”. Most álljunk oda ezeket a ravaszkodásokat elemezni? De bárcsak volna valamiféle ideológia, utópia, amiben hinni lehet. Vagy talán Rogánban és Szijjártóban higgyünk? A szabadságban viszont, na, abban tényleg hiszünk. Ezt a legutóbb éppen egy hete láttuk, amikor a hatalom egy vele vitában álló civilszervezetre rászabadított ötven rendőrt. És most majd évekig tart az ő meghurcolásuk is.

„Ha le akarsz győzni egy nemzetet, előbb fegyverezd le az állampolgárait” – javasolta Hitler. Sajnálom, hogy példáért ehhez a mérgezett forráshoz kellett nyúlnom, de pontosan ezt, a magyar állampolgárok megtörésének iszonyatos folyamatát látjuk négy és fél éve. Vagy netán a kormány a nép rajongásának tulajdonítja a tevékenységét kísérő mély csendet? Esetleg a meséknek?

Egyébként egy barátom is mondott meséket. Fraktálokról, új, saját térelméletéről beszélt mindenkinek, aki szembejött vele, de ő Haloperidollal kezelt pszichiátriai beteg volt. Az idén tavasszal búcsúztunk el tőle, Szentendrénél a Duna vitte el a hamvait – és a senki által nem elemzett igaz, őszinte meséit.

Ha Orbán Viktor festő volna, a műterme giccsel lenne tele. És az is, hazug álmok festője, csak ő a szájával fest. Erről mondta Goethe: „Ha hiányoznak a gondolatok, kéznél vannak a szavak”. S valóban, a miniszterelnök ott Debrecenben olyat is mondott, hogy az egyetemeknek meg kell sokszorozniuk "a családoktól kapott talentumok értékét”. Aztán jött a bejelentés, hogy a Corvinusszal szemben alternatív közgazdászképzést indít a Magyar Nemzeti Bank. Micsoda talentumsokszorozás! A felsőoktatást fenyegetni, szorongatni, a csaknem százéves Corvinustól elvenni a pénzt, és odaadni egy fantasztának. Milyen modern, milyen konzervatív!

Minek hát az a tömérdek elemzés? Léteznek netán olyan ostoba foglyok, akik nem a menekülés módján törik a fejüket, hanem fogva tartóik furcsa szokásairól suttognak egymás közt? Nem mindegy, mit mond Orbán a Nyugatról, a Keletről, Európa hanyatlásáról, a baloldali ideológiák vagy a kapitalizmus küszöbön álló összeomlásáról? Bármiről? Szerinte úgyis minden és mindenki válságban van, csak ő nem. Meg persze a magyar foci, mert nála az is jó kezekben van.

A miniszterelnök monoton egyhangúsággal írja, íratja a meséit, az elemzők meg minden alkalommal ugranak. Erről sürgősen tájékoztatni kell a népet! Valóságos intellektuális verseny folyik közöttük, hogy melyikük írja le pontosabban a teljhatalomban és immár kikezdhetetlen egyszemélyi uralomban megvalósult orbánizmus lényegét. Ahány elemző, annyiféle definíció: illiberális demokrácia, parlamenti autokrácia, irányított demokrácia, de legalább még egyszer ennyit hallottam már. Az elnevezések különbözőek, de a tartalmuk hasonló: bajnak baj van, de nem kell eltúlozni. Íme, még lehet elemezni.

Mi lesz, ha elfogynak a jelzők, a definíciók? Mi lesz, ha elemzés közben egyszer csak nyílik az ajtó és ismét megjelenik ötven rendőr?

Vajon mit kéne a miniszterelnöknek tennie, mondania ahhoz, hogy az ellenzék leálljon az önfeladó, önlefegyverző mellébeszéléssel? Nyilvánosan elismerni, fogalma sincs, hogyan kéne modern, versenyképes országgá tenni Magyarországot, ezért inkább marad a diktatúránál? Abban nőtt fel, azt ismeri, és semmi kifogása ellene, feltéve, hogy nem őt rugdossák. Márpedig erről gondoskodott. Vagy azt, hogy nem bolondult meg négyévenként a bukást kockáztatni, ha egyszer módja van negyvenig is maradni? De hát éppen ezt mondja, ezt csinálja!

Az elemzők hiába „dekódolják” minden alkalommal Orbán aktuális eszmefuttatását, az elemzés legitimálás, titkos szerelmi vallomás. Még semmit nem tenni is jobb, mint az ellenállás illúzióját kelteni – a semmiből kinőhet valami. Az egyetlen ellenzék rádió- és az egyetlen ellenzéki tévéadó olyan, mint valami magyar Siratófal, a baloldal kegyvesztett, választásokat vesztett politikusai oda rohangálnak, telefonálnak panaszkodni, gyászolni, morogni, miközben az ellenzék ujjászervezéséről, a társadalmi ellenállás kiépítéséről egyetlen szó sem esik. És ha a miniszterelnök emiatt kicsinálná mindkét adót, azzal nagy jót tenne az ellenzéknek: többé senki nem gondolhatná, hogy tett valamit, mert felhívta a Bokor utcát vagy kitaxizott a tizedik kerületbe.

S hogy mi lenne akkor a pesti nyugdíjasokkal? Elismerem, ez is fontos szempont, csak hát így elúszik az életünk, mint a rózsák a Dunán a barátom hamvai után.