Schmidt Mária, a Terror Háza Múzeum igazgatója régóta turnézik azzal a magyar sajtóban, hogy Németország a lehető világok legrosszabbika, ahol véleményterror és fogcsikorgatás van. Már 2012 elején jelentkezett egy esszével, amelyben eszmetörténeti idézetekkel tarkítva igen bő lére eresztve jelentette be, hogy nem ért semmit Németországból. (A 2012-es esszé címe – azaz „Németország: elárulva és eladva“ – a Német Demokratikus Köztársaság propagandaanyagainak legszebb hagyományát idézi.)

Múlt héten egy budapesti szélsőjobboldali hetilapnak azonban olyat nyilatkozott, amely mellett nem lehet szó nélkül elmenni: „Magyarországon már a nyolcvanas években nem volt ilyen véleményterror, mint amilyet most Németországban látunk“. Kijelentésével két probléma van: egyrészről nem igaz (Németországban ugyanis igen plurálisan tárgyalja a média a menekültkérdést), másrészről szavaival  nem csak egyenlőségjelet tesz kommunista diktatúra és polgári demokrácia közé, de relativizálja is a kommunizmus bűneit.

Talán nem kell az olvasóknak hosszan bemutatni, mi is a különbség a Magyar Népköztársaság egypártrendszerű diktatúrája és a Német Szövetségi Köztársaság többpártrendszerű demokráciája között. Már az is elég, ha megértjük, mi a különbség az utóbbi és a Nemzeti Együttműködési Rendszere demokratikus centralizmusa között. (Mondjuk az, hogy a német közszolgálati televíziók nem a kormány propagandaszócsövei és a német állami hírügynökség nem hazudozik, hamisít meg híreket, és ennyiben persze igaz a relativizálás, mert a nyolcvanas években az MTI már bizonyosan korrektebben dolgozott, mint amivé most züllesztették.)

Nézzük azonban Schmidt Mária konkrét állítását, ami szerint Németországban senki sem meri kétségbe vonni a merkeli menekültpolitikát, mert hát ugye az NSZK – ahogy azt az NDK is mindig hirdette – a burzsoá elnyomás amerikaiak megszállta gyarmata, a liberális elnyomás börtöne, stb. Szomorú persze, hogy az NDK narratívája az NSZK kapcsán éppen a Terror Házában él még tovább... De Schmidt Mária állítása egyszerűen a tényeknek sem felel meg.

A német közvélemény felettébb plurális: a szélsőjobboldali Junge Freiheittöl a konzervatív FAZ-en és a neokonzervatív Die Welt-en vagy a balliberális Süddeutsche Zeitungon és a katolikus Rheinische Poston a zöld-balos TAZ-ig és a súlyosan marxista Junge Welt-ig terjed a lapok pannója, és egy ilyen felhozatalban marxistától libertariánusig, katolikustól ateistáig mindenki megírhatja, elolvashatja a neki tetsző vagy nem tetsző véleményeket.

Mégpedig a menekültválságról is.

Az iszlám jelentette tényleges kihívásokról, az integráció nehézségeiről, a multikuluralizmus árnyoldalairól hetente jelennek meg elemzések – és nem csak az elmúlt hetekben, hanem már évtizedek óta – a német sajtóban. Még sehol sem volt menekültválság, és Orbán Viktor se látott el csodarabbiként Lembergig, amikor a Focus német hetilap – úgy látszik, a német „véleményterror“ ellenére is – keményen támadta, gyakorlatilag erőszakosnak nevezte az iszlám vallást. (2015. január 17-i címlapján egy fegyver volt látható: „ennek semmi köze az iszlámhoz“, majd alatta öles betűkkel: „Dehogynem!“.) De Thilo Sarrazin SPD-s (!!!) politikus bevándorlás-kritikus könyve is ebben a nagy német véleményterroros közegben – ráadásul az egyik legjelentősebb német kiadó gondozásában – lett bestseller 2010-ben. Ahogy a Magyar Idők című Szabad Nép-mutáció által megtalált iszlámkritikus mondatokat is Kertész Imre két éve írta, s könyve – előbb, mint a magyar kiadás – németül egy erősen baloldali kiadónál jött ki. És a példák sora folytatható. Ennyit tehát a német véleményterrorról és a szép magyar nyolcvanas évekről...

Még a Schmidt Mária és Orbán Viktor által az utóbbi időkben használt „morális imperializmus“ kifejezés se az ö találmányuk: a német sajtó egyes része Merkel menekültpolitikájának bírálatakor már korábban is használta. Wolfram Weimer, a Die Welt napilap és a Focus hetilap egykori főszerkesztője a liberális értelmiségi magazinban, a The European-ben egyenesen „agresszivitással“ vádolta a merkeli humanizmust, és az „erkölcs diktatúrájáról“ írt. (Amúgy e gondolat annyira nem új, hogy Carl Schmitt német közjogász a hatvanas években megfogalmazta már híres tézisét „az értékek zsarnokságáról“, amely írás először az Ernst Forsthoffnak szánt emlékknyövében jelent meg, és azóta az egyik legpatinásabb német tudományos kiadó – ismét csak bizonyosan dacolva a nagy német véleményterrorral – gond nélkül hozta ki legutóbb például 2011-ben.)

Vagy a berlini Humboldt Egyetem Kelet-Európai Történelem Tanszék vezetőségéig „üldözött“ Jörg Baberowski (amúgy a magyar jobboldaliakkal ellentétben, egy tényleg konzervatív és antikommunista értelmiségi) szeptemberben először az FAZ-ban, majd még keményebben a Neue Zürcher Zeitungban nevezte veszélyesnek, erkölcscsőszködőnek a merkeli politikát. A konzervatív értelmiség vezető folyóirata, a Cicero pedig minap gyakorlatilag felelőtlenséggel vádolta a német kancellárt. Közben eme véleményterroros közegben az SPD vezetősége és a CSU egésze bírálja Merkelt, és immáron hét százalékra hízott fel a tetszhalott állapotból a szélsőjobboldali Alternatíva Németországnak (AfD) párt.

Felesleges és mennyiségi okokból lehetetlen is továbbfolytatni a sort. Egyben méltánytalan, hogy Európa egyik legvédettebb és legműködőképesebb demokráciáját, a Német Szövetségi Köztársaságot az NDK-s érvkészletet idéző magyar jobboldali vádakkal szemben hosszabban védelmezzük. De talán érdemes elgondolkodni, hogy milyen jobboldal, és milyen antikommunizmus az, ahol az úgymond rendszerváltás után huszonöt évvel az NDK titkosszolgálata által terjesztett vádak köszönnek vissza az NSZK kapcsán. A Német Szocialista Egységpárt (SED) mondta ugyanis mindig, hogy az NSZK valójában egy amerikai, liberális gyarmat, ahol véleményterror uralkodik.

Honecker szelleme a magyar kormányoldalon él tovább.