„Because it is 2015.” Ezt válaszolta a kanadai miniszterelnök arra a kérdésre, hogy miért van a kormányában ugyanannyi nő, mint férfi. Emiatt azonnal sztár lett azokban a körökben, amelyekben okkal émelyegnek attól a másik miniszterelnöktől, aki azt szokta magyarázni, hogy az asszonyok dolga a sírás, egyébként se nevezne ki a kormányába nőket elvi alapon.

Az új kanadai csúcsmenő kormányt persze nemcsak azért fogadta lelkesedés, mert a miniszterek között ugyanannyi a nő, mint a férfi, hanem azért is, mert összetételében leképezi a nyitott, liberális társadalmat, ahogyan azt a neten keringő, agyonlájkolt levél részletesen felsorolja:

„Az egészségügyi miniszterünk egy valódi orvos.

(…)

A tudományokért felelős miniszterünk egy valódi tudós (oh, és van neki egy Nobel-díja)

A nők helyzetéért felelős miniszterünk nő!

A veteránokért felelős miniszterünknek mind a négy végtagja lebénult, mert meglőtték egy autós lövöldözésben.

A munkaügyekért és a munkaerő fejlesztéséért felelős miniszterünk egy geológus.

A demokratikus intézményekért felelős miniszterünk egy muzulmán menekült.

A sportért és fogyatékos emberekért felelős miniszterünk egy paralimpikon.

A honvédelmi miniszterünk egy menő háborús hős, afganisztáni harci veterán és rendőrtiszt.

(…)

Két miniszterünk őslakos (Kwakwaka'wakw, Inuit)

Három miniszterünk Kanadán kívül született (India, Afganisztán)

Két miniszterünk szikh vallású.

Legalább egy miniszterünk muszlim.

Legalább két miniszterünk ateista.”

Két megjegyzés kívánkozik ide. Egy: az azért durva, hogy a jegesmedvéket nem képviseli a kormányban személyesen senki. Kettő: a liberális korszak elmúlásáról mi sem árulkodik jobban, minthogy liberálisok hisznek liberálisnak valamit, ami igazi antiliberális giccs.

 Szakmai ártalom

A régi és mindenfelé osztott meggyőződés szerint a politika nem elvek és világnézetek közötti választásról, hanem az egyéni és csoportérdekek érvényesítéséről szól. A csoportok érdekeit értelemszerűen a csoportok tagjai tudják a legmegfelelőbben megjeleníteni, tehát az egészségügyi miniszter legyen orvos, a tudományokért felelős miniszter legyen tudós (kiváltképp, ha van Nobel-díja), vagy – hogy egy egészen távoli példát hozzunk – az ingatlanfejlesztési miniszter legyen Rogán Antal.

Na, de mi a történik akkor, ha a költségvetés tervezésénél az orvosminiszter és a tudósminiszter is több pénzt igényel a területének? A csoportérdekek szükségszerűen részérdekek, az egyes opciók között a kormány nem dönthet az érdekek feletti politikai elvek alapján, hiszen olyanok nincsenek ugye, ezért két lehetőség marad: vagy elfogadjuk, hogy az nyer, aki erőteljesebben érvényesíti a részérdekét, akár a többség kárára is, ami meglehetősen lehangoló, vagy konstruálunk valamit, ami mégiscsak az érdekek felett helyezkedik el, ezért a segítségével már lehetséges az egyes érdekek között következetesen dönteni, tehát ugyanaz a státusza és a funkciója, mint a politikai elveknek és világnézeteknek, mégis különbözik tőlük.

Így született meg a szakértőiség ideája.

A kormány feladata, hogy a szakmailag helyes döntéseket meghozza. Ilyenkor vitatható elvek és ideológiák helyett az objektív szakértelemre hagyatkozik. Szakmailag helyes döntést pedig szakértők tudnak hozni, vagy legalábbis olyanok, akik személyesen is érintettek egy problémában. A kör bezárult: az egészségügyi miniszter így lesz valódi orvos, a tudományokért felelős miniszter egy valódi tudós (lehetőleg Nobel-díjjal), és a demokratikus intézményekért felelős miniszter egy valódi muzulmán menekült. A köztük lévő (esetleges, bár ennek feltételezése alkalmas a rózsaszín álom megzavarására) érdekkülönbségeket majd eldöntik szakmai szempontok alapján, ezért is ők a szakértők.

Mindez csodálatosan hangzik, kár, hogy akkora baromság, mint a Sziklás-hegység hosszában.

Nem is önmagában a gyakorlati okok miatt, bár aki akár csak egyszer az életében találkozott úgynevezett nagytekintélyű tudóssal, az sosem felejti el a rácsodálkozás dermesztő élményét: azért, mert valaki elsőként talált rá egy szubatomi részecskére, társadalmi jelenségek megértésében még simán lehet érzéketlenebb egy zárlatos elektronmikroszkópnál. Ahogy az egészségügyi miniszternek sem az a feladata, hogy a minisztériumában sebészkedjen, ellenben politikai támogatást kell szereznie a kórházi kapacitások optimalizálásához. Amit nem az anatómia-tankönyvekből lehet megtanulni, hanem a demokratikus politikai versengésben, amelyben az tud vezető pozícióba kerülni, aki a politikai támogatás megnyerésének képességében, nevezhetjük szakmának is, a legjobb.

 Morális pánik

Ennél nagyobb gond, hogy a politikai értékrend és identitás elméletileg sem kapcsolható ki a kormányzásból, márpedig a politikai értékrend alapvetően morális és nem szakmai mérlegelésből származik.

Nézzünk erre egy közeli példát: az egykulcsos adó és a progresszív adó mellett egyaránt lehet szakmai érveket felhozni. Attól függ mi a cél. Ha a társadalmi igazságosság erősítése, akkor indokoltabb az egyik, ha a gazdaság élénkítése, akkor kedvezőbb lehet a másik. A két cél közötti választás viszont nem szakmai, hanem morális természetű, nevezhetjük politikainak is.

Természetesen a szakmaiságnak van szerepe a végrehajtásban, az egykulcsos adót és a progresszívet is be lehet vezetni technikailag jól és rosszul, illetve az is szakmai kérdés, hogy ha valakinek a társadalmi igazságosság erősítése a célja, akkor ne az egykulcsos adó mellett tegye le a voksát. Ilyesmi könnyen előfordulhat, volt olyan kormány, amelyik a hazai kiskereskedőket és a családos munkavállalókat akarta támogatni (mert ilyen a világnézete), ezért bezáratta az üzleteket vasárnap, aminek következtében éppen a hazai kiskereskedők és a családos munkavállalók jártak rosszul.

Nézzük még közelebbről! 30 milliárd forintból egy kormány építhet stadionokat, de elköltheti arra is, hogy minden iskolás gyerek kapjon tabletet, rajta tanulást segítő programokkal. A kettő közötti választás nem szakmai jellegű. Ha az a politikai cél, hogy a gyerekek jobban alkalmazkodjanak a 21. századi munkaerőpiaci követelményekhez, akkor a tablet a szakmailag előnyösebb opció. Ha az a politikai cél, hogy a gyerekek többet focizzanak, vagy Mészáros Lőrincnek nagyobb összeget legyen módja kihagyni a vagyonnyilatkozatából, akkor meg a stadion. Ez világnézeti döntés, és nem szakmai. Erre lehet azt mondani, hogy Magyarországnak egyértelműen az az érdeke, hogy a magyar gyerekek jobban felkészüljenek a 21. századi munkaerőpiaci követelményekre, nem a stadionépítés, de miért szükségszerű, hogy egy döntésnél Magyarország érdekéből induljanak ki? Azt kellene itt belátni, hogy már önmagában az morális, azaz politikai döntés, hogy a kormányzati tevékenység során valaki az ország érdekéből (régi nevén a közjó) és nem a párt, a saját lábon álló rokon, az orosz elnök, önmaga, a kedvenc sportága stb. érdekéből indul ki.

 Származásra és bőrszínre való tekintettel

Politikai kérdésekben politikusok a végső döntéshozók. Ez az elsődleges szerepük a rendszerben. Pontosan azért, mert a szakmai döntési folyamat láncolatában mindig eljön az a pont, amelyben már nem lehet szakmai döntést hozni, kell egy ember, aki elhatározza: jövőre a vasútvonalakat korszerűsítik, vagy a kórházi adósságokat számolják fel. A döntésért vállalja a felelősséget. Azért, hogy ne bolonduljanak meg a napi negyven ilyen mérlegelés terhe alatt, és a működésük se legyen teljesen következetlen, valamint a felelősséget is áttolhassák legalább részben az őket megválasztó népre, a politikusok a döntéseiket megpróbálják általánosabb értékekből levezetni és azokkal igazolni: ezt hívhatjuk világnézetnek, víziónak, eredetmítosznak, politikai elveknek, ideológiának – ahogy tetszik, bár ezek természetesen nem ugyanazt jelentik.

A nép ehhez partner, bár nem tudja. Állandóan szakértői kormányra vágyik, de kizárólag világnézetileg karakteres pártokra szavaz (melyek ettől még nyilván előadják neki az ideológiamentes szakértelem ideológiáját, ha ekkora igény van rá).

A politikus döntéshozó, felelősségvállaló és legitimációszerző működésének eredményessége szempontjából ugyannyira érdektelen a civil szakértelem megléte, mint az illető bőrszíne, vallása és nemi identitása. Képviseleti demokráciában az a politikus sikeres, aki ebben a döntéshozó, felelősségvállaló és legitimációszerző tevékenységben a legjobb. Ha valamilyen sajátos kiválasztási szempont miatt nem azok a politikusok kerülnek pozícióba, akik a politikusi szakmában a legjobbak, akkor le fogja győzni őket az a párt, amelyben olyanok kerülnek pozícióba, akik viszont igen.

Azt a Barcát, amelyet úgy állítanak össze, hogy a 11 főből kettőnek katolikusnak kell lennie, egynek muszlimnak, egynek melegnek, négynek bevándorlónak és háromnak egyetemi végzettségűnek, le fogja győzni az a Barca, amely nem alkalmaz ilyen korlátozásokat, hanem az összes posztra a legalkalmasabbat teszi.

Ezért szokták a szakértői kormányok rövid ideig húzni. Amiből egy kiút lehet, ha törvényi eszközökkel kikényszerítik, vagy társadalmi elvárássá formálják, hogy az összes versenyző párt hasonló szelekciós módszereket legyen kénytelen követni. Azaz, a befogadó, toleráns, a származásra és a vallásra semleges liberális ideológiát kifordítva, a származást és a vallást figyelembe vevő, ennek ellenzőivel intoleráns, a szabadságot korlátozó politikai rendszert hoznak létre.

 Terrance and Phillip

Az új kanadai kormány a korporatív kvótarendszer és a szakértői kormányzás ötletének véletlen találkozása a boncasztalon. Egyedül az nem érthető, hogy mit kell ezen ünnepelni. Miért lelkesednek annyian az „demokráciát megújító, érdekes kísérlet” láttán? Európa egyre több országában alkalmazzák a női kvótát, aminek következtében azokban a kormányokban a miniszterek 30-40 százaléka nő, de a korporatív elvet a fasiszták már kitalálták Olaszországban, a szakértői kormányzás újítása pedig annyira újszerű, hogy négy évente előkerül valahol, csomószor meg is valósítják (Magyarországon legutóbb Bajnai Gordon által), mégis minden alkalommal be lehet dőlni ennek a mesének.

Abban sincs újdonság, ha a politikát felváltja a kommunikáció, de az azért meglepő, hogy a hazai baloldali-liberális közvélemény leborul a nem rezsicsökkentésben utazó, hanem anyakönyvi kivonatokkal zsonglőrködő kanadai habonyárpi előtt. Illetve nem meglepő. Ezért nincs alternatívája a NER-nek, ami a politikát régen felszámolta, és kommunikációval hintette be a helyét. Mivel Magyarországon megszűnt a politika, minden további nélkül megtörténhetne, hogy Orbán gondol egyet, és holnaptól a miniszterei fele nő lesz, akik közül ketten ráadásul menekültek.

És az jelentene bármit is?

Most hogy kvázi mindenki elalélt a körzővel és vonalzóval összeállított, kvótafetisiszta, a vallási, a szexuális és az etnikai hovatartozást szelekciós tényezőként alkalmazó, liberálisnak nevezett kanadai kormánytól, óvatosan megjegyezném, hogy a Magyar Népköztársaság legfőbb népképviseleti szervét pontosan ugyanígy állították össze: 3 rész bányász, 3 rész acélipari munkás, 1 rész pedagógus, 4 rész mezőgazdasági dolgozó, 2 rész nő stb.

Ez nem liberális. A korporatív kvótázás nem cool. A bőrszín és vallás szerinti kiválasztás sem menő.

Because it is 1967. Or 1934.