HVG

Az eredeti megállapodás szerint a szerződést 2006 novemberéig mind a 25 tagállamnak jóvá kellett volna hagynia, ám az ET ezt a határidőt zárójelbe tette: az egyes országok a ratifikáció menetrendjét maguk határozzák meg, úgymond a legutóbbi fejlemények fényében és belső körülményeik szerint. Az alkotmányos szerződés elfogadásának elsődleges célja az volt, hogy az EU 15 tagállamra méretezett, túlnyomórészt konszenzusra alapozott döntéshozatali, eljárási és együttműködési rendszerét a kiszélesedő unió feltételeihez igazítsák - a bővítési folyamat ebben az értelemben egyelőre befejezetlen maradt.

A Bulgária és Románia csatlakozásával legkésőbb 2008-ban már 27 tagúvá bővülő unió a jelek szerint egyre nehézkesebben és körülményesebben működik majd az átmenetinek szánt nizzai szerződés alapján. Már csak e technikai jellegű probléma miatt is erősödött az idegenkedés a tagállamok körében a további bővítéstől. A csatlakozási tárgyalásokat október elején - Törökországgal egy időben - elkezdett Horvátországnak jó esélye van még ebben az évtizedben a teljes jogú tagság elnyerésére, a törökök esetében azonban legalább tízéves várakozást valószínűsítettek.

A válsághangulatot fokozta, hogy súlyos nézeteltérések támadtak a bővítési folyamat pénzügyi terheinek megosztása körül. Júniusban Nagy-Britannia - két másik nettó befizető állam, Hollandia és Svédország támogatásával - megakadályozta a 2007-2013-as pénzügyi terv elfogadását. London arra hivatkozott, az idejétmúlt közös agrárpolitika (CAP) az uniós büdzsé aránytalanul nagy részét - a 2005-ös 106,3 milliárd euró felét - emészti fel, miközben az unió nem költ eleget versenyképessége javítására. A többi tagállam ugyanakkor tarthatatlannak vélte, hogy a britek egyre növekvő - 2005-ben 5,1 milliárd eurós - költségvetési visszatérítést kapnak, ami viszont London számára volt tabu. A második féléves elnökséget adó brit kormány csak az év vége felé teregette ki lapjait, és abban látta a kiutat, hogy - a Londonnak járó visszatérítés valamelyes lefaragása mellett - a felzárkóztatási támogatások csökkentését javasolva a strukturális és kohéziós forrásokra leginkább rászoruló új tagállamoktól kért nagyobb áldozatvállalást, ami ellen azok hevesen tiltakoztak és a költségvetés vétójával fenyegetőztek.

HVG

A decemberi EU-csúcson a hajthatatlannak mutatkozó Tony Blair brit kormányfő lényegében egy alig módosított változattal állt elő, amit szinte mindenki elutasított. Az utolsó percben végül - az európai porondon debütáló új német kancellár, Angela Merkel közvetítésével - mégis kompromisszum született. Blair belement abba, hogy London 2013-tól egyáltalán ne kapjon visszatérítést az új tagállamoknak juttatott felzárkóztatási támogatások után, de addig is összesen 10,5 milliárd euróval csökken az ominózus összeg. Cserében 2008-2009-ben felülvizsgálják az EU egész költségvetését - így a CAP-ot is -, és akár már 2013 előtt elkezdődhet a reform. A tízeknek szánt hétéves támogatási csomagot több mint 5 milliárd euróval megtoldották, így az meghaladja a 155 milliárd eurót.

A Nyugat-Európában eluralkodott bővítésellenes hangulat és szűkkeblűség fő oka, hogy a legnagyobb tagállamok gazdaságának évek óta tartó gyengélkedése és a magas munkanélküliség ellenére javában folyt a szociális ellátórendszerek fájdalmas reformja. Az egyensúlyi zavarokat jelezte, hogy több ország - köztük az élen Magyarország és Portugália - képtelen volt 3 százalék alatt tartani a költségvetési hiány GDP-hez viszonyított arányát. Az euróövezetben is tovább nőtt az átlagos költségvetési hiány: a 2004-es 2,7 százalék után 2005-ben 2,7 százalék volt. Egy sor ország - köztük olyan meghatározók, mint Németország, Franciaország és Olaszország - ellen pedig túlzottdeficit-eljárás folyt.

Az Európai Bizottság év végi jelentésében ugyan a gazdasági mutatók halvány javulását jelezte, és a szakértők gyorsulni látták a lakossági fogyasztást, valamint a beruházásokat is, ám 2005 egészében az EU átlagos gazdasági növekedése - a 2004-es 2,4 százalék után - csak 1,5 százalék volt. A korábbi éveknél lassabban nőtt ugyan a munkanélküliség, ám így is rekord közeli magasságban, 8,7 százalékon maradt. Jó jelként értékelték ugyanakkor, hogy a nemzetközi nyersanyag- és energiaárak emelkedése ellenére sem szaladt el az infláció, mely éves átlagban 2,3 százalék volt.