Indulatok © AP

Szerbia Koszovó-politikáját Nyugaton valamifajta önérzetes,dacos hiúságként értelmezték. Soha nem vették komolyan a határok sérthetetlenségét kimondó ENSZ-alapokmányra való hivatkozást, nem törődtek azzal, hogy Belgrád az ENSZ BT 1244-es számú koszovói határozatát emlegette. Ez Jugoszlávia - illetve a jogutód Szerbia - részeként határozta meg Koszovót, és "lényegi autonómiát" írt elő számára. Érdemben soha senki nem foglalkozott Nyugaton azzal a belgrádi kéréssel, hogy az ENSZ-kormányzat (UNMIK) az 1244. számú BT-határozattal összhangban engedélyezze szerb katonák és rendőrök koszovói jelenlétét a szerb közösség és kulturális javak védelme céljából.
   
A történelmi igazság maradéktalan tisztázására nem volt túl nagy igény, a Nyugat számára az "időszámítás" mintha Szlobodan Miloseviccsel kezdődött volna, pedig a konfliktus gyökerei a távoli múltba nyúlnak vissza. A Nyugat szilárd álláspontja az volt, hogy a milosevici karhatalom kegyetlenkedései miatt Szerbia választotta le önmagáról Koszovót, már 1999-ben. Az albánok rémtetteiről szó sem esett, pedig a tisztánlátás kedvéért elég lett volna átböngészni Ramus Haradinaj volt koszovói miniszterelnök hágai vádiratát. A balkáni hathatalmi összekötőcsoport már két évvel ezelőtti londoni állásfoglalásában leszögezte, hogy szó sem lehet Koszovó
csatlakozásáról más államokhoz, és ezt az intelmet átvette Ahtisaari rendezési terve.

De ha nem volt erő a BT 1244-es határozatának betartására, mi a garancia arra, hogy a nemzetközi közösség meg tudja akadályozni a két albán állam egyesülését, ha Tiranában és Pristinában politikai célként jelenik meg az "egybekelés" gondolata? Márpedig "Nagy-Albánia" létrejöttét "Nagy-Szerbia" létrejötte fogja követni. A Nyugaton elismertségének örvendő Zoran Gyingyics, Szerbia első demokratikusan megválasztott kormányfője két hónappal meggyilkolása előtt vetette föl, hogy az állami szuverenitásnak és a határok sérthetetlenségének elvét ugyanúgy kell alkalmazni Szerbiával szemben, ahogyan Bosznia esetében is történt.

Mondta azt is, hogy Belgrád "új Daytont" fog követelni Koszovó elszakadása esetén, mert Jugoszlávia szétesésekor változatlanok maradtak a belső, köztársasági határok, és figyelmen kívül hagyták a kollektív etnikai jogokat, a népek önrendelkezési jogát. A djindjici eszme nem halt el sem Belgrádban, sem Banja Lukában; a boszniai szerb parlament csütörtöki döntése arról tanúskodik, hogy ismét előkerült. A Nyugat azonban eddig hallani sem akart a boszniai-koszovói párhuzamról. Mindent megtett annak érdekében, hogy elmossa a daytoni válaszvonalat a két entitás között, miközben az elmúlt években - Belgrád erélyes tiltakozása ellenére - államiságra jellemző attribútumokkal ruházta fel a koszovói hatalmi intézményeket, megalapozva a tartomány elszakadását Szerbiától.
   
Montenegró önállósodása után a nemzetközi közösség szarajevói képviselői azt hangoztatták, hogy a boszniai Szerb Köztársaságban nem tartható népszavazás a függetlenségről, mivel a boszniai alkotmány erre nem ad lehetőséget. Ám ha az ENSZ-alapokmányt játszi könnyedséggel át lehet hágni, egy területrészt el lehet csatolni a daytoni szerződés egyik aláírójától, Szerbiától, miért nem lehet figyelmen kívül hagyni a daytoni egyezményre épülő boszniai alkotmányt? 
   
Belgrádban senki sem akart nyakába venni egy kétmilliós albán közösséget annak minden bajával és viszályával. Tisztában voltak azzal, hogy a nyomorgó Koszovó csak fékezné Szerbia fejlődését. Tudták azt is: csak a határ lezárásával lehet megakadályozni, hogy a rohamosan szaporodó albánok ne kezdjék benépesíteni a dél-szerbiai területeket, kiszorítva onnan a szerbeket, ahogyan manapság történik a Presevo-völgyként ismert, albánok lakta dél-szerbiai térségben. De azzal is tisztában voltak Belgrádban, hogy aki áldását adja Koszovó függetlenségére, nemzetárulóként fog bevonulni a szerb történelembe, mert lemond a szerb hőskölteményekben megénekelt "történelmi bölcsőről", hagyja feldarabolni saját országát, sorsára hagyva a koszovói nemzettársakat.  Ám Szerbia számára a "teljes amputálás" elfogadhatatlanná vált.

Többször ajánlotta a hongkongi modellt, vagy a horvátországi háború idején a szerb Krajina számára javasolt "Z4"-es tervet. A Nyugat nem volt vevő egyik javaslatra sem. Szentírásként kezelte az Ahtisaari-tervet, amely elszakítja a tartományt Szerbiától, kárpótlásul ajánlva a kisebbségi jogok mindenek fölötti védelmét. A függetlenség kikiáltásával Koszovóban távolról sincs vége a játszmának, csupán a kilenc éve fennálló status quónak. Időközban a koszovói szerbek az albánok legjobb "tanítványai" lettek, lemásolták jól bevált dacpolitikájukat: tudomást sem vesznek Pristináról, és Belgrád anyagi támogatásával megszilárdítják párhuzamos intézményrendszerüket. Pristinának semmi esélye sincs arra, hogy megtörje a hírhedt szerb dacot, az észak-koszovói határ lezárása pedig fegyveres konfliktust vonhat maga után. Ahogyan az elmúlt években Koszovó de facto független volt, ugyanúgy de facto Szerbiához tartozó marad Észak-Koszovó meg a többi koszovói szerb enklávé.

Miközben Koszovó függetlenségétől a Nyugat "békét" vár a térségben, szaporodnak a megválaszolatlan kérdések. Milyen logikával illeszkedik az új határok megvonása a "határok nélküli Európa" eszméjébe? Használ-e az örökké háborgó Balkánnak az, hogy minden az albánok akarata szerint történik? Szükség van-e két albán államra, amelyek közül legalább az egyik ellenséges érzelmeket táplál Szerbia iránt? Milyen érzéseket gerjeszt Koszovó függetlensége a dél-szerbiai vagy macedóniai albánokban és a világ más, függetlenségre áhítozó népeiben?